36.nap, Péntek. Július 31.

Szokásos reggeli, szokásos idegesítő zene. Szerencsére a vendégeket nem zavarta, mivel az épület másik oldalán van a szobájuk. Ettől függetlenül azért majd rákérdezek később.

Reggeli előtt váratlanul beállított Denis, Sheba egyik sofőrje, hogy akkor jött értem, megyünk megnézni a burgonyaföldet. 

- Mivan? Várjál, felhívom Shebát!

-Hello Sheba, miujság? Minden rendben?
 - Hello Richard, Cool Bananas! A sofőröm mindjárt ott van érted és mehetünk…
- Sheba, a söfőr itt áll mellettem, csak éppen elfelejtettük megbeszélni tegnap, hogy mikor is megyünk, mennyi időre és a többi részletet! Szóval, ha nem gond, megreggeliznék, aztán megyünk.
 - Óhh, bocsánat. Tényleg. Reggelizzél csak nyugodtan, Denis megvár.
- Oké, akkor megyek kaja után. Viszlát!
- ….semmi….Itt nem szokás elköszönni a telefonbeszélgetés végén.

Denist meghívtam egy kávéra, ha már várnia kell. Megreggeliztem, aztán irány a város. Átültem Sheba autójába, aztán elindultunk a burgonyaföldre. 

Útközben felvettünk még pár helyi arcot, akik nem tudni miért, de jöttek velünk. Az egyik valami ugandai befektető összekötője lehetett, a telefonbeszélgetéseiből ítélve. Félig helyi, félig angol nyelven társalogtak. Megint én voltam a Mezőgazdasági miniszter, meg a tanácsadó meg minden atyaúristen, ami éppen Sheba eszébe jutott. 

Megnéztük a földet, kérdezgettem ezt-azt, de különösebb tanácsadásra nem került sor. Mégpedig azért, mert valami Belga, vagy Holland fazon akar itt európai krumplit termeszteni. 

Sok sikert hozzá!

 Főleg mivel valami chips gyárnak akar beszállítani, tételben. Na, mármost, ezzel csak annyi probléma van, hogy itt, jelen körülmények között nem hiszem, hogy európai mércével tételt lehet előállítani. 

A talaj remek, de a művelés kőkori. Mindent kézzel csinálnak! A búza aratása is kézzel folyik. Nem, nincs kasza, ugyanis nem búzamező van, hanem 50-60 centi széles, 20-30 centi magas bakhátakon ültetnek, mindezt teraszosan, mivel a hegy lábánál vagyunk. Ez a burgonyánál nem gond, de a többinél szokatlan. Pengével vágják le a szárról a kalászokat egyesével, egyszerre kb egy maroknyit gyűjtenek össze, azt lerakják, majd folytatódik a dolog. Kicsit olyan mintha órabérben nyírnál füvet körömvágó ollóval. Hihetetlen! A szármaradék pedig ottmarad, ahol van. Nem talajtakarónak, mulcsnak a gaz ellen, hanem csak úgy otthagyják lebomlani. 16-18°C volt, amikor ott voltunk, párás a levegő.

A búzakalászt sem úgy kell elképzelni, mint az európai mezőkön. Otthon szép nagy, tömött kalászt érlelnek a nemesített gabonák. Itt nem tudom, mennyire speciális fajtákat vetnek, ha egyáltalán van itt ilyen, de a kalász elég satnya, nem tömött, és a szemek se túl nagyok rajta. Nem kevés mennyiség kellhet a liszthez. Igazából nem tudom, mit csinálnak a betakarított gabonával, de majd megtudakolom ezt is.

Trágyázás nincsen, csak az arra járó tehenek telepítenek pár tápanyag-aknát a növényzetnek, de az is elég szerény mennyiség, a nem túl egyenletes eloszlásról nem is beszélve. Szóval érdekesen mennek itt a dolgok. A vetésforgó is teljesen ismeretlen fogalom.

Az öntözés a következő képen van megoldva:

Adott egy tetőszerkezet, hullámos alumíniumból, a széleken ereszcsatorna, amik a vizet egy nagy, zárt betontartályba vezetik. Ennek az alján van egy csap, ha azt kinyitják, akkor a víz kiömlik a földre. Ennyi. Semmi vezeték, vagy rendszer, csak úgy ömlik a víz egy helyre, oszt’ onnét majd lecsorog, ahova kell.

Na, mindegy. Ez van, ha Sheba akar, majd kér tanácsot.

Vissza a városba. Bevásárlás illetve némi matek, hogy hova tűnt 300.000 Schilling a kasszából. 3 óra után jöttem rá, hogy azért nem stimmel a papír és a kassza, mert tegnap elfelejtették levonni a 3kilót, amit elvásároltunk. Lóvé megvan, stimmel minden, mindenki megnyugodott.

A kedves holland nő éppen ott volt, a sofőr is, és közölték, hogy nem jó a sofőr szobájában a zár, mert nem lehet bezárni. Megoldjuk, megyek, megnézem.

- Hadd próbáljam meg, add a kulcsot kérlek!

Becsuktam az ajtót, kicsit magam felé húzva és ...dobpergés… a kulcs elfordítására bezárult az ajtó! Micsoda varázsló vagyok nem?! Be tudok zárni egy ajtót! Azt hittem ledobom a maradék hajamat is. Szóval az ajtó záródik, ismét mindenki boldog! J

Elmentem a pótkerékért, aztán irány a Hotel.

Megérkezett a rwandai pár is. Muzunguk. Egész kedvesnek tűnnek. A feleség valami nonprofitnak dolgozik,a férje pedig teában utazik, hogy mennyire, azt nem tudom, nem mondta meg. Áram éppen nincs, így zene sincs és a répatorta sütés is szünetel. Remélhetőleg estére visszajön, és akkor vissza kapcsolom a vízmelegítőket is. Van még melegvíz elméletileg 2 napra, de biztos ami tuti.

Este fél 10-kor kénytelen voltam átmenni Boscohoz, a zajos szomszédhoz és megkérni, hogy azonnal kapcsolja ki a zenét, mert se én se a vendégeink nem tudnak aludni! Persze nem kapcsolta ki, de legalább lehalkított, így már csak halkan lehetett hallani. A két éjjeli őröm óva intett a dologtól, hogy odamenjek, de mivel megállítani nem nagyon tudtak, ezért legalább elkísértek, tisztes távolból, hátha történik valami.

35.nap, Csütörtök

Reggeli után felmentem a városba bevásárolni.

Bosco garázsában kezdtem a napot, mivel szükségem van egy ép pótkerékre. Kifizettem előre a lóvét, majd mentem tovább a Bisztróba. Odaadtam a listát Szilásznak, majd egy hideg kólával kísérve nekiültem adminisztrálni.

Üldögéltem a bisztróban a laptop fölött, amikor egyszer csak hangos kiabálás csapta meg a fülemet, meg valami csattanás-szerű zaj. Kinéztem az utcára, és vagy harminc ember üvöltözött, néhányan botokkal hadonásztak. Egy ember pedig egy darab nadrágban, mezítláb, egy bicikli után volt kötözve, és a rendőrség fele húzták. Kiderült, hogy a megkötözött ember megpróbálta ellopni a biciklit, de rajtakapták, és agyba-főbe verték a botokkal. Elég sáros is volt az ember, szóval gyanítom, hogy a földrevitel is megvolt, verés előtt/után/közben. Megérkezett két rendőr motoron, az egyiknél egy AK-47-es, szokás szerint. Itt nem viccelnek! Amint kiderült, mi a szituáció, a másik előkapta a viperát, csak hogy kicsit megfegyelmezze a tömeget. Nem ütött meg senkit, ez csak amolyan tekintély megerősítő cselekedet volt. Működött. A tolvajt most már csak a közvetlen érintettek és a gépfegyveres rendőr kísérte. A viperás kolléga összecsukta a kígyót a betonon, majd felült a motorra és visszament az őrsre, előkészíteni a terepet (gondolom).

Elbattyogtam az RDC irodájába is, aki éppen akkor ment ebédelni. Délután fél 4-kor! Mindegy, visszamentem egy óra múlva, akkor már ott volt. Átadtam neki a részletes panaszlevelet a szomszéd muzsikálásával kapcsolatosan. Gyakorlatilag elolvasás nélkül annyit válaszolt, hogy a zajkeltés bűncselekmény, szóval ez a rendőrségre tartozik. Kedvesen írt egy pecsétes fecnit, hogy ezzel fáradjak át a rendőrkapitányságra, keressem a helyi rendőrfőnököt, és ők majd segítenek.

Nos, ami azt illeti, egyrészt nem szeretnék azonnal rendőrségi ügyet a szomszédokkal, másrészt amennyire tudom, a legutóbb se csináltak az égvilágon semmit, szóval ezzel még várok egy kicsit. Teszek még egy kísérletet, hátha megértik maguktól, hogy ez a tevékenység nem ide való.

Ezután megérkeztek a vendégeink is, egy idősebb angol házaspár. Nem először vannak Ugandában. Jót beszélgettünk, aztán a bevásárlás végeztével, gondoltam, visszaindulok a Hotelbe. 

Persze nem így történt. Itt eltervez valamit az ember, és csak a jóisten tudja mi lesz belőle. De komolyan. Nem volt még olyan nap, hogy minden úgy alakult, ahogy elképzeltem. Ennek megfelelően csak vázlatosan tervezem meg a napot, kellő rugalmassági faktorral. Ez itt nélkülözhetetlennek tűnik.

Megérkezett egy idős, talán holland nő egy helyi sofőrrel. Patra mondta, hogy a barátjával, aki helyi tour guide, foglaltak reggel két szobát. Teljesen normális dolog, hadd menjen. Pár perc múlva kijött a nő, hogy ezek a szobák túlságosan kicsik, itt nem érzi jól magát, úgy hogy elmennek. Reméltem, hogy sikerül megmenteni a szituációt, és felajánlottam nekik, hogy nézzék meg a Hotelt, ott tágasabbak a terek, és ha tetszik nekik, akkor van bőven szabad szobánk, választhatnak. A válasz annyi volt, hogy majd lehet, hogy benéznek.

Visszamentem a hotelbe. Ete 7-fele megérkezett a háromfős kis csapat, a hisztis holland nővel az élükön. Körbevezettem őket, majd egy mindenkinek megfelelő árban megegyezve kivettek egy szobát 3 éjszakára. A sofőr a bisztróban kapott egy szobát. Mindenki boldog. Hurrá!

A személyzet is örül, mivel végre van mit csinálni, és kinéz egy jó jatt is! J Szerencsére a Hotelban egyelőre nem tudott a nő semmibe belekötni, de ami késik….az nem siet. (A holnapiból kiderül miért írtam ezt).

Vacsora, kávé, gin, zuhany stb…. reggel teljes megelégedettséggel vigyorogtak a kedves vendégeink. Remek.

A pasi egyébként rendkívül szimpatikus, nyugodt, jó humorú csávó. Tíz éve tevékenykedik tour guide-ként. Mivel nagyon tetszett neki a hely, megbeszéltük, hogy a jövőben szívesen hozna vendégeket hozzánk. Természetesen örömmel fogadjuk őket!

34.nap, Szerda, július 29.

Sok izgalommal nem szolgálhatok ma, de a reggeli finom volt.

Ma kertészkedtünk. Természetesen a vízpumpát meg kellett szerelni megint, illetve a slagot. Az előző menedzsernek ki olt adva, hogy csak megfelelő szerszámokkal lehet szerelni, tilos a „kendácsolás”. Ehhez képest itt kb minden össze-vissza van foltozva. Sebaj, működik.

Átforgattuk a komposztot is, az alja egész jó. 1-2 hónap és remek, érett komposzt lesz belőle. Pont mire jönnek az esők, így felhasználhatjuk majd az ültetéshez.

Tyúkólat is terveztem ma, de van még mit finomítani rajta. A helyben elérhető nyersanyagokhoz is némileg igazodni kell, de szerintem meg lehet oldani a feladatot. Jó lenne pár csirke. Egyrészt azért, mert elég nagy mennyiségű tojást fogyasztok el, és a csirkehús sem utolsó dolog, viszont nagyon drága errefelé. A helyi csirkékből sose lesz akkora hústömeg, mint egy európai brojlerből, de az íze nagyon jó. A szomszéd bekapcsolta a muzsikát, így kénytelen voltam feltekerni a szobámban a hangerőt, hogy legalább a Blink182 elnyomja az unalmas bazseválást.

Tervezgetés közben beesett egy srác, aki állást keres éppen. Állítólag ranger, legalábbis végzettségét tekintve, és az UWA (Uganda Wildlife Association) helyi irodistájának az unokaöccse. Mondtam neki, hogy nem ez az ő állása, de küldje el az önéletrajzát, mert ha kell egy guide akkor jól jöhet.

Felhívtak a trivágótól is, ahol a hotel fent van, de szegény nőt alig értettem. Kivehetetlen volt, amit mondani akart, pedig angolul beszélt – elvileg.

Gyakorlatilag a vacsora van hátra és vége is a napnak. Borzalmasan ordít a szomszédból a zene, pedig át akartam menni egy sörre, de lehet, hogy most kihagyom.

33.nap. Kedd, július 28.

Valami csoda folytán nem szólt a zene reggel, annak ellenére sem, hogy volt áram, így kialudtam magam.

Reggeli után felmentem a városba, bevásároltam, rendeztem a tartozásomat Shebával, és néhány képet is vittem neki a szafariról. Szilásznak és Patrának is megmutattam a képeket némi kiselőadással egybekötve.

Lesz még itt dolgom a héten, mivel kitalálták, hogy nem fizettük be a működési engedély sarcot az előző évre. Az idei persze megvan, szóval nem értem, hogy nincs meg az előző, de majd kiderítem. Az asztalosnál se végeztünk, mivel a javítandó asztal nincs kész, se a tető, amit rendeltem. Lassan fizetésnap, így azt is rendezni kell stb…

Nagy nehezen a hat darab szék is elkészült, így kisebb anyagi vita után elhoztam azokat is. Valahogy elfelejtette az asztalos, hogy ha nincs kész határidőre a szék, akkor kevesebbet fizetek. feledékenyek az emberek errefelé! ;)

Ebéd után visszamentem a hotelba, itt is megnéztük a képeket. Az egész staff nagy érdeklődéssel figyelte a vetítést. Én közben az állatok helyi nevét jegyzeteltem, hátha sikerül valamit megtanulnom belőlük. Alég nehéz a dolog, mivel az egyes állatok nevei között hangzásban alig van különbség, leírva is csak egy-két betű. És arra, hogy mikor ejtik ki a szó eleji „I” betűt, úgy látszik, nincs szabály.

Rouben kiment telefonálni, persze a csaja hívta. Mikor visszajött, éppen a koktéllapot nézegettük, amin a következő italnevek voltak felsorolva:

„Long Island Iced Tea”
„Lynchburg Lemonade”
„Blue Lagoon” – gondolom eddig senki nincs meglepve, de ami most jön az nem semmi
„Screaming Multiple Orgasm” !!!! és még egy jóféle:

„Sex in the forest” – na erre a mondatra ért vissza roiben, és nemes egyszerűséggel közölte, hogy „Thats good!”, tehát Az jó dolog! Fogalma sem volt, hogy miről van szó, ezért mindenki a földön fetrengett a röhögéstől! Roben persze nem értette, mi baj van ezzel, a szex az erdőben nyilván jó dolog! J

A shot oldal is fergeteges volt:

„B-52” ez eddig szintén semmi extra, majd a következők jönnek

„Blow Job”
„Spring Bok” – ez a gazella angol megfelelője

„Muff Dive”

„Liquid Cocaine”

Ha éppen party lett volna, akkor ebben a sorrendben jöhettek volna az italok! Talán a Sex in the forest-et választottam volna zárásként! ;) J

Egy helyi arc mosatta a kocsiját a patakban, amikor Fortune mondta, hogy ő volt az a csávó, aki tour guide, és a múltkor benézett, és leesett az álla a hoteltól. Odamentem köszönni, megmutogattam neki a hotelt még egyszer, dumáltunk egy kicsit. Nagyon jó humorú srác. Névjegykártya csere megvolt, aztán majd kiderül mi lesz belőle.

Vacsora, aztán szundi. Jóccakát’!

32.,33. nap, Szafari, de most tényleg…

Még bőven sötét volt, amikor felkeltünk. Egy gyors zuhany, a nem túl meleg vízzel. A víznyomás itt szintúgy ismeretlen fogalom, inkább csak úgy csordogál valami a zuhanyból. 

Reggelire gyümölcsök, és egy szendvics. Aztán még sötétben indulás a szafarira. „Game drive” a tevékenység pontos megnevezése. Beülsz az autóba és a sofőr körbevisz. Közben beszélgetnek egymással, hogy ki merre látott oroszlánt stb…,hogy a többi sofőr is odamehessen a vendégeikkel. 

Valami négykerekes dzsip, vagy kisbusz az általános járművek, de akad 20 fős nagyobb busz is, négy kerék meghajtással persze az optimális fogyasztás érdekében, de a turisták kifizetik, tehát nem számít.

És jöttek sorban az állatok, én meg lógtam ki az autóból a tetőablakon, a fényképezőmmel. Ott egy csorda antilop, amott egy másik csorda, aztán bivalyok, elefánt, bambusznád, majomkenyérfa, makákó, pávián, varacskos disznó, A.K.A.  PUMBA… 

És végre megláttunk egy oroszlánt is. Nőstény oroszlán volt, rádiós nyakörvvel ellátva. Sajnos ezek a nyakörvek nem a rangereknek vannak kitalálva, csak a kutató biológusok és a park állatorvosa használhatja őket az állatok nyomon követésére. A nőstényt hat kisoroszlán követte! Elképesztően aranyosak voltak.

Oroszlánnéző után elindultunk a pihenőhelyre, egy régi sós tó mellé, ahol a mai napig kézi erővel folyik a só kitermelése. Ettünk pár falatot, megpróbáltam valami helyi pólót beszerezni, de sajnos nem volt elég nagy, ami rám is jött volna, ezért ez nem sikerült. Hozzáteszem, magas muzungut láttam már, de mindegyik csenevész, vízisikló vállú. Szóval úgy tűnik az egyetlen megoldás az, ha elmegyek, veszek textilt és megcsináltatom méretre valakivel magamnak a pólókat.

Visszaindultunk a szálláshoz, a nemzeti park irodájába, ahol ki kellett fizetni a csónaktúrát a Kazinga-csatornán. 50 dollár a túra.

Igen ám, de itt nem minden dollárt fogadnak el! Kint vártunk a teraszon, amíg Sheba elintézi a pénzügyeket, de kisvártatva megjelent, kezében a dollárokkal, mondván, hogy ezeket nem fogadják el. Oké, akkor kicserélem újabbakra. 

Az se jó, mert úgy néz ki mintha ki lenne mosva. Na ne már…bementem én is az irodába megtudakolni, hogy ugyan miért nem jó a 2013-as húszdolláros?

A válasz megdöbbentő volt: a bank nem fogadja el, ha van rajta valami pecsét.
- De ezeken nincs pecsét! Egy bankból vásároltam őket Európában. Eredeti dollárok!
- Akkor sem jó, nézem meg!
Ekkor kapcsolták be a lila UV fényt – és láss csodát, megjelentek a vízjelek, amik a valuta eredetiségét hivatottak jelezni.
- Látom-e, hogy valami pecsét van rajta, ezért ez nem jó dollár, ezt a bank nem fogadja el.

Tajtékoztam belül a dühtől, utálom ezt a fajta ostobaságot. Kiszedtem az összes nálam levő dollárt és kitettem az asztalra, hogy akkor válasszátok ki, melyik jó. Egyik se volt jó, így el kénytelen voltam átváltani schillingre. Szerencsére Caroline-nál volt egy rakat schilling, így ezt megoldottuk.

Majdnem letettem nekik egy itteni kétezrest, hogy nézzétek meg, úgy néz ki mint egy darab erősen használt vécépapír, de ezt bezzeg elfogadjátok, illetve én is el kell, hogy fogadjam, ha ezzel akarnak fizetni, de az eredeti, 2013-as húszdolláros az nem jó!

Ebéd után irány a part, megyünk csónakázni. 2 órás csónaktúra következett egy kétfedélzetes, nagyjából 40 fős csónakkal. 

Volt ugyan tour giude, de az első 10 perc után kiderült, hogy nekem nem sok újat tud mondani – tekintve, hogy a NatGeo-n és az Animal Planeten nőttem fel – így felmásztam a felső fedélzetre fotózni. 

Több csorda bivaly, víziló és elefánt volt a parton, rengeteg vízimadár; pelikán, kócsag, kacsa, kormorán, íbisz, jégmadarak és még sok egyéb. 

Szerencsére láttam néhány krokodilt is. Igaz, nem azok a hatalmas 5 méteres, egy tonnás példányok, amik a gnúcsordákat tizedelik a Masai Mara nemzeti Parkban. Ezek 1-2 méteres apróságok voltak. Persze kikötni nem lehetett, hogy közelebbről is szemügyre vegyem őket, de ízért így is élményszámba ment a túra.

Elmentünk újságot venni, és egy Rolex-et is betömtem, éhhalál ellen.

Összeszedtük a táborban hagyott cuccainkat, majd elindultunk egy közeli városkába, ahol a következő esti szállásunk volt, mivel nem akartunk még egy napi belépőt fizetni a parkba a semmiért.

A szállás kis területen kapott helyet, a kert kicsi volt, de nagyon rendezett. Mint egy mini dzsungel. A szállás jó volt, hatalmas ágy, szúnyogháló, saját fürdőszoba, jó kaja, rendes adagnyi! Víznyomás itt se volt, még annyi se mint az előző helyen, de legalább meleg víz volt. Itt mezőgazdasági államtitkár volt a titulusom, mivel Shebának épp ez jutott az eszébe. Vacsora 7-kor, aztán „Bar time!” szóval átmentünk a bárba inni egy kicsit, csak hogy jól aludjunk.

A reggel megint korán jött, de legalább reggeli után, világosban indultunk el megkeresni a csimpánzokat a közeli erdőben. Dzsungel túra indul!

Két vezetőnk volt, akik kísértek minket, de az erdőben még páran kint voltak, hátha több szem többet lát alapon valaki megtalálja a csimpánzokat. Telefonon tartották a kapcsolatot. Az erdő fel volt osztva kis területekre, minden 50 méteren volt egy fa, ami meg volt jelölve, így mindenki tudta, hol van pontosan a másik. Mint valami négyzetháló. Remek megoldás, és működik is.

Nagyjából két óra séta után egyszer csak meghallottuk a csimpánzok hangját. Telefonos egyeztetés után elindultunk a hang irányába. Mivel az ösvény elfogyott, nekivágtunk a dzsungelnek! 

Elképesztően jó volt! Eddig csak a tv-ben láttam ilyesmit, és most itt vagyok és magamnak töröm az utat a rengetegben! Nagyjából 20-22 fok lehetett és 200% páratartalom. Sűrű aljnövényzet, indák, kidőlt fák, mohával borított esőerdő. Megálltunk pihenni egy kicsit, mivel a majmok elhallgattak, és akárhányan legyenek is, ha nem mozognak, vagy nem adnak ki hangot, elképesztően nehéz megtalálni őket ebben a növényrengetegben. A környezet olyan volt, mint a Predátor c. filmben, amikor a feka közli, hogy valami figyel minket. Sajnos rajtam kívül senki nem látta a filmet, így nem volt annyira vicces a szituáció.

És végre! Megvannak a csimpánzok! Egy kisebb csoport! Egészen közel voltunk, mikor hatalmas zaj, ordibálás közepette nekiálltak egyik helyről a másikra vonulni. Nagyon gyorsak, így nem volt könnyű követni őket. fényképezni szinte lehetetlen a sűrű növényzet miatt, de azért 1-2 értékelhető készült. Egy órán keresztül követtük a majmokat, aztán visszaindultunk a táborhoz. A tejes túra kb. 4 óra volt. A csimpánzokat csak 4-5-ször láttuk az egy óra alatt, de megérte! 

Sheba felvett minket a teaültetvénynél, aztán irány haza. Nagyon király hétvége volt! A hazaút is élmény volt, mivel hétfőn piacnap van mindenhol.

31.nap, Szombat, Július 25. Szafari nap! Utazunk!

A beígért 8-órás sofőr miatt kissé korán indulta nap. Összepakoltam a cuccaimat, ruha, telefontöltő, fényképezőgép, akksi maxon. nekiláttam pár szalámis szendvics elkészítésének, hátha esetleg éhen akarok halni az úton. Megreggeliztem, és csodák csodájára 8:10-kor megjelent a sofőr értem. Remek. Bepakoltam a kocsiba, indulás a Golden Monkey-ba, Shebához.
Találkoztam pár reggeliző arccal, akik közül az egyik egy fiatal srác volt, amcsi vagy kanadai, a helyi batwákról (helyi pigmeus őslakosság) készít valami dokumentumfilmet, gondolom, majd a BBC valamelyik csatornáján leadják, ha egyszer elkészül. A másik két svéd lánnyal, mint kiderült együtt megyünk szafarizni. Név szerint ők Ebba és Hannah. Csatlakozott még egy svéd nő, aki egyébként ázsiai, de Svédországban él, vagy ott született, tehát svéd. Ő Caroline, Shebával együtt dolgozik kb. 20 éve, így mondhatni jó barátok. Az egyik pultoslány is jött velünk, az ő neve Prossy, a vezetéknevét nem tudtam megjegyezni, és kimondani sem könnyű. Így hatan indultunk neki a Queen Elizabeth nemzeti Park meghódításának. 

Nagyjából 10-kor elindultunk. Toyota Hiace sokszemélyes komfort super deluxe típusú gépjárművel. Kényelmes. Persze, hogy jól induljon a nap, a hajtáslánc, vagy valami hasonló alkatrész, amit itt egyszerűen „the chain”-nek hívnak felmondta a szolgálatot. Ettől még nem álltunk meg, csak lassan, elképesztő recsegés kíséretében mentünk tovább az ebéd helyszínéig, ahol kocsit cseréltünk, egy másik, ugyan ilyenre. Itt nem szokatlan, hogy hatalmas adagot szedek, ugyanis az afrikaiak is irdatlan mennyiségeket képesek egyszerre magukba tömni. Jóízűen befalatoztunk, majd ismét tovább indultunk. 

Sheba kicsit elfáradt az evésben, ezért megkérdezte, nincs-e kedvem vezetni. Kettő probléma volt a dologgal. Az első, hogy nem tudom, merre kell menni. A másik, hogy az autó kézi váltós. Ez alapjáraton nem lenne gond, tudok ilyet vezetni, csak itt a bal kezemmel kéne váltani. Ismeretlen úton, totális káosz közlekedés mellett nem most próbálnám ki. Itt az elsőbbségadás, kötelező haladási irány, sebességkorlátozás, záróvonal és egyéb szabályok senkinek nem mondanak semmit. Mindenki megy, amerre gondolja, úgy ahogy gondolja. Néha azért balra tartanak. Legalább ennyi.

Találkoztunk a bringás vendégeimmel is. Az ablakból kilógva üdvözöltem őket, és jó utat kívántam nekik (persze ordítva és integetve). Az úton, a bambusz erdő mellett találkoztunk néhány páviánnal is, akik némi étel reményében várakoztak az aszfalt mellett. Tőlünk nem kaptak, mivel nem volt nálunk nekik szánt élelmiszer, és egyébként sem túl jó dolog etetni őket, mert rászoknak. De ezzel már elkéstünk, ugyanis az a hír járja, hogy ezek a páviánok egy tolvajbandát megszégyenítő ügyességgel lopnak kaját a teherautókról, illetve az óvatlan arra járóktól.

Elég hegyes-völgyes a vidék errefelé, így talán nem meglepő, hogy egy-egy völgyben kicsit máshogy néznek ki a dolgok, mint a többiben. De mégis meglepő, ugyanis a növényzet is minden völgyben szembetűnően más. A bambuszerdő után egy kis eukaliptusz erdő, némi helyi vegetáció, ültetett fenyőerdő. A következő völgyben papirusz nádas, mellette zöldellő legelők, a hozzájuk tartozó békésen legelésző szarvasmarhákkal. A következő völgyben szárazság, és egészen más típusú növényzet ismét. Mint a vadnyugaton. Száraz kórók mindenhol, valami kutyatej-féle növényből kialakított hevenyészett sövények és néhány feltehetőleg ehetetlen levelű fa, melyek árnyékában pihentek a jószágok.

Megálltunk egy benzinkútnál tankolni, könnyíteni magunkon és bevásároltunk a reggelihez, mert korábban fogunk kelni, mint ahogy a konyha kinyit.

Az út mentén, baloldalon, egyszer csak megláttuk a szavannát. Még pár kilométer és gyakorlatilag a nemzeti park területén autókáztunk. Pár Vízi antilop és mocsári antilop jött elő a bozótból üdvözölni minket. Kicsit később egy elefánt is ránk trombitált köszöntésképpen.

Megérkeztünk az aznapi szálásunkhoz. Nagy meglepetésemre 6 varacskos disznó turkált az út mellett, és még az sem zavarta őket, hogy az autóval megálltunk mellettük. Kinyitottam az oldalsó ajtót pár fénykép erejéig. Mikor angolul mondtam a nevüket, Sheba nem is figyelt igazán, csak visszakérdezett, hogy micsodák?

- Varacskos disznók, mondtam ismét…
- ÁÁÁÁÁháááááá, Pumba! – hangzott a válasz.

Miután kiderült, hogy ez a varacskos disznó helyi neve, tehát nem csak a mesefilmben hívják így, majdnem kiestem a kocsiból a röhögéstől, a pumbák mellé, és a többiek is, miután elmagyaráztam min röhögök ennyire. Sheba előadás módja egyébként önmagában is szórakoztató, hát még így pumbákkal együtt. Timont sajnos nem láttunk… ;)

A szállás egy hatalmas sátortáborra emlékeztetett, kis barakkok körben, középen egy elég nagy szabad füves tér. Kiderült, hogy a vadállatok előszeretettel töltik itt az éjszakát a táborban, mivel itt biztonságban vannak a ragadozóktól, akik nem mernek ennyire közel jönni az emberhez. Napközben egy bivaly is betévedt, amivel azért óvatosan kell bánni, szóval csak tisztes távolságból figyeltük.

Húsz méterrel arrébb egy hasonló elrendezésű egység kapott helyet. Ez volt a rangerek szállása, lakása. Ebben az udvarban pár marabu álldogált, és a fák árnyékában nagyjából húsz pumba fetrengett. Egészen közel engedtek, de azért gyanús voltam nekik, szóval 2 méternél közelebb nem jutottam. Ez egy jó fotóhoz pont elég lett volna. Igen ám, de amint meglátták, hogy a kamera mögé bújok, azonnal elkezdtek mocorogni, vagy el is szaladtak, szóval ez nem jött be. A háttér egyébként se volt a legjobb azokkal a vályogházakkal.

A szállás hagyott némi kívánni valót maga után, főleg, mivel a nekem szánt szobában nem működött a vízmelegítő, de nem akartak másikat adni, mert az double room, és drágább. Sheba felháborodva magyarázta az embernek, hogy ez megengedhetetlen, mivel én vagyok Magyarország agrárminisztere, és ilyet velem nem lehet megtenni, úgyhogy azonnal adja oda nekem azt a másik szobát. Tehát ismét előléptettek. A szobát is megkaptam, bár ebben meg világítás nem volt, de mondtam, hogy ezt még szakminiszterként is túl fogom élni, jó lesz ez.

A szoba kicsi volt, egy francia ágy és egy asztal épp elfért benne, de legalább saját fürdő is tartozott hozzá. A fürdő is érdekes, wc, mosdókagyló és egy zuhany. Mindez egyben, másfél négyzetméteren, zuhanytálca nincs, csak egy lefolyó a padlón. Ennyi. Kellemes tusolást és egyebeket! J Légkondi is volt a szobában, bár Európában ezt ventillátornak hívjuk, de valamit javított a helyzeten. Ugyanis itt meleg volt…éjszaka is meleg volt…a huzattal takarózni se volt mindig kényelmes. Az ágyon szúnyogháló is volt, rendkívül ízléstelen, de legalább zárni se lehetett, de levenni sem, szóval maradt, ahogy volt. Átmentünk a szomszédos épületbe vacsorázni. Tilápiát kértem. Finom! Viszont nagyon kevés volt, ezért két szendvicset még betoltam lefekvés előtt. 

A vacsi után Sheba gint rendelt, amit feltétlen meg akart osztani velem, illetve mindenki mással is. A két swéd lányka belekóstolt a welcome drink-be, de az arcukon nem láttam őszinte örömöt, miután lehúzták a kitöltött 2 centet. Prossy mégrosszabul viselte a dolgot, de nem volt kibúvó! Caroline is kortyolt párat, némi Stoney kíséretében (ez valami tonik szerű keserű szóda), de a következő körből mindenki kimaradt. A három lányka szimplán nem bírta, Caroline közölte, hogy mivel ő ázsiai, neki kevés is elég hogy becsípjen. Elkezdtük fejtegetni az alkohol-dehidrogenáz enzim hiányát és annak B(-) vércsoportos lehetséges öröklődését. Mindenkit lenyűgözött a téma, de szerencsére nekem elég sok ilyen enzimem van, annak ellenére, hogy B(-) vagyok. Szóval a maradék gint elfeleztük Shebával, és ami marad az harag alapon lehúztuk. 

Ezek után mindenféle képpen át kellett menni a szomszédos puccos Lodge bárjába, mert ott állítólag lehet kapni egy koktélt, ami a Crocodile in the sun névre hallgat. Sajnos ez a koktél lekerült az itallapról, de annyit azért megtudtam, hogy Uganda Wharagi és még 4 féle alkohol van benne valami gyümölcsös cuccal és curacao-val, és zöld.

Én gekkót kergettem a falon, whiskeyt ittam, a többiek koktéloztak, dumáltunk, fotózkodás a bivaly trófeával és a szokásos…jó hely. Csak nagyon drága.

Hazafelé menet tettünk pár kört a kocsival, hátha látunk éjszaka legelésző vízilovakat, vagy valami más egyéb fenevadat, de sajnos eredménytelen volt az éjjeli túra. Mentünk aludni, mivel a másnapi 5:30-as ébresztő nagyon korainak hangzott….az is volt.

30.nap, Péntek, július 24.

A reggeli és a kerékcsere is megvolt. Kicsit meg voltak lepődve a srácok, hogy egyedül megcsináltam, de úgy látszik nem szoktak hozzá a talpraesett fehéremberekhez.

Bementem a városba, a Garage-ba. A garázs itt az autószerelő megnevezése. Bosco (nem, nem a szomszédom Bosco, ez egy másik) a garázs tulaja, szeretettel üdvözölt. Elmondtam neki mi a történet, a gumi kuka, szanaszét van repedve, legalább 2 éves volt. 

Szóval kell egy pótkerék sürgősen, aztán ha az jó, akkor kell még kettő kicserélni a két legöregebbet. Itt kettesével cserélnek gumit, az elsőket hátrarakják, és az újak kerülnek előre. Azt ígérte délután visszahív, persze ez nem történt meg, szóval majd jövő héten megyek és megkérdezem, mi újság a kerekekkel.

Egy kellemesen fűszeres és pikáns zöldség curryt, mellé félbevágott félig főtt aztán sütött krumplit készített Patra ebédre. 

A főzés közben pár bringás haladt el a Bisztró előtt, a bank felé. Muzunguk voltak, ezért kedvesen integettem nekik. Bementek a bankba, majd kisvártatva felbukkantak a Bisztróban, ebéd iránt érdeklődve. Némi beszélgetés után kiderült, hogy Dél-Afrikából jöttek, biciklivel! Február óta vannak úton, kempingeznek általában. 

Megkérdezték, van-e a közelben kempingező hely valahol? Elméletileg van, de ha már itt vagytok, megmutatnám a szállásainkat is, ha nem bánjátok. Kényelmes ágyak, saját fürdőszoba, jó árak és van forró zuhany is. Ez volt a varázsszó! Forró zuhany! Régi kenutúrás emlékeim alapján el tudom képzelni, hogy pár hét zuhany nélküli út után, vagy esetleg talán hidegzuhany után egy forró fürdő maga a mennyország! J

Tehát maradtak, bepakolták a bringákat az udvarra, kinéztek két szobát a költséghatékonyabb fajtából, és bepakoltak.

Közben elkezdett esni az eső is, viszonylag komolyan szakadt fél óráig, némi lencsenagyságú jéggel megspékelve az utolsó 5 percben. Ezt otthon zápornak, vagy zivatarnak hívjuk, és ez az, amitől már rettegve rohannak az emberek valami fedezék alá vagy felveszik a négykerekű esernyőt (autóba ülnek 50 méter megtételéhez is). Itt ezt éppen csak esőnek nevezik. Szilász úgy fogalmazott, hogy „At least it tried!”, azaz „Legalább megpróbálta!”.

Én közben nekiláttam az ebédemnek. Az újdonsült vendégeinknek annyira megtetszet, hogy mind a négyen azt rendeltek. Egyébként egy család volt, apuka, anyuka és a két lányuk. Jót beszélgettünk mindenkivel. Egy répatorta, és némi kávé kíséretében befalatozták az ebédet. Rendkívüli megelégedettséggel nyilatkoztak az ételről és a helyről is, különösen a forró zuhany után. 

A következő kérdés, hogy hol lehet „chapati”-t kapni. A válasz természetesen az volt, hogy itt nálunk, Patra megsüti nektek frissen, úgy a legjobb. Kitörő lelkesedéssel fogadták a jó hírt. Megvan a vacsora is! A lányok elmentek szétnézni, vásárolni stb…a szülőkkel még dumáltam egy keveset, aztán vissza kellett indulnom a hotelba, mivel a holnapi szafari némi előkészületet igényel még.

Ezen túl a hűtőben vár 3 kiló marhahús is, amit még fel kell dolgozni, hogy megfelelő pörkölt alap anyag és STEAK legyen belőle, ez utóbbit a saját vacsorámnak szántam.

Sikerült kb 400g bélszínt kinyerni a hús és csonttömegből. Itt ugyanis – mint azt már írtam, ha jól emlékszem – a marhahús kilója 9000 schilling, tehát nagyjából 900 Forint! Viszont ebben benne vannak a csontok is, ezért, ha lehetne külön csak húst kapni, akkor legalább 1400 Ft/kg lenne az ára. Vicces nem? A csirkemellnek 3000 Ft kilója, a marha meg 900 Ft! Helyi sajátosság ez is. Minden esetre nekem nagyon tetszik. A helyi hentes persze nélkülöz bármiféle HCCP és egyéb higiéniai szabályozást, sőt szerintem azt se tudja mindig, hogy melyik része hol van a marhának. A darabolásról nem is mondanék semmit, mivel inkább hasonlít a robbantáshoz, mint a késes módszerhez, pedig elvileg azzal csinálják.

A vásárlás előtt részletesen elmagyaráztam, hogy a gerinc melletti részt szeretném, ha megvennék nekem, abban a reményben, hátha egy darabban odaadják. A gerinc melletti rész sikerült, az egy darabban nem, de hát ugye nem lehet mindent egyszerre. Találtam 3 egészen jól kinéző bélszín darabot, amiket lefejtettem a gerincről. Só, bors, mustár, kis olívaolaj, némi pihentetés aztán hadd szóljon a steak!

Helyi marháról van szó, tehát nem vártam Charolais ízt vagy állagot, de el kell mondanom, hogy remek az itteni marha íze! Elképesztően ízletes volt az a három szelet, amit sikerült elkészíteni! 

Robennek is ízlett. Soha nem csinált még steaket, és nem is kóstolta, így neki még ráadásul élményszámba is ment a dolog. Egy szépséghibája van a húsnak, mégpedig az, hogy nem lehet egyenletes szép szeleteket vágni belőle, mert alapból fel volt vagdosva, félig meddig legalábbis. Legalább meg tudtam mutatni, hogy néz ki a steak a különböző elkészítési fázisaiban, a rare-től egészen a well done-ig.

Mit is mondjak, jól laktam! J Ezt most lekísérem egy The Balvenie-vel… Egészségetekre! J

Elment az áram, így csend van, ezért megyek és megpróbálok gyorsan aludni, mielőtt visszakapcsolják!

29. nap. Csütörtök.

A tegnapi kocsmázás után ma 8:30-kor sikerült kelni, ugyan nem a zenére, mert azt csak 3 perccel később kapcsolták be. Most elment az áram, úgy hogy csend van. Irány reggelizni! Persze az áram visszajött, szóval ugyan ott vagyunk ahol 2 napja.

Irány a város. Chicken foot és AC/DC kakaón, Highway to hell! Elértem az út aszfaltozott részéig, éppen rálépnék a gázpedálra, hogy felgyorsítsak 20-ról 40-re!, amikor hirtelen ott terem négy, frissen kihúzott bitumen csík, mint fekvőrendőr. Aztán még öt. Hihetetlen. Az egyetlen útszakaszon ahol lehetett haladni, most már nem lehet. Nem tudom milyen ötlet vezérelte azt, aki megrendelte a bukkanókat, de egész nap csak ilyenen járatnám az autójában, hadd örüljön a találmányának. 

Az itteniek vezetési tudása ugyan hagy némi kívánni valót maga után, de csak az általános nemtörődömségükből fakad, hamar meg lehet szokni, hogy pl. nem néznek a visszapillantóba SOHA, tehát dudálni érdemes, ha előzöl, akkor tudják, hogy jössz. Ezt itt így csinálják.

Beköszöntem ma a Traveller’s Rest-be is, Molly és Jennyfer is bent voltak. Éppen valami színes gyöngysorokat hozott egy idősebb asszony. Persze azonnal kellett volna vennem egyet a barátnőmnek, de mivel közöltem, hogy nincsen, így mentesültem a feladat alól. A kérdéseket persze megkaptam, hogy hát az meg hogy lehet, hogy se csajom se feleségem nincsen!?

Következik egy jó csirke curry ebédre, aztán egy kis adminisztráció. Ezek után még az asztaloshoz be kéne ugranom, illetve a Golden Monkey-ba Max-hez. Shebára is rá kell csörögni, nehogy elfelejtsen elvinni a szafarira.

Jó hír, hogy a képszerkesztő program megvan, már csak installálni kell. Rossz hír, hogy hazafelé defektet kaptam, szóval holnap kerékcsere lesz reggelire. Természetesen a bútorok sincsenek még készen. Holnap azokat is el kell, hozzam, ha esetleg sikerül befejezni őket. Ha nem, akkor majd jövő héten, de ismételten csökkentett árral. A szomszédban még mindig ordít a zene, micsoda meglepetés nem?

28. nap. Szerda, július 22.

Kellemes, ismét madárcsicsergős reggelre ébredtünk itt, Kisorotól nem messze, szerény 10.000 kilométerre Budapesttől.

Nem azért nincs zene, mert nincs áram, hanem mert rájött az okos tulaj, hogy a két-három ipari hangfalhoz tartozó erősítő annyit fogyaszt, mint a fél falu egy hét alatt összesen! Szóval mivel az áramszámla megugrott, kicsit alábbhagyott a muzsika is.

Semmi különös nem történt ma ezt leszámítva. Mivel elég felhős az idő, így a nap nem perzseli le a füvet, locsolunk.

Délelőtt nekiálltam egy vázlatos hulladékgazdálkodási tervet kidolgozni a város, vagy kerület számára, mivel ez a kérdés teljesen megoldatlan, és elég zavaró, hogy mindenhol szemét van. Amikor valahogy a szél összefúj egy kupaccal, azt felgyújtják, legyen az autógumi, műanyag palack, fű, papír, teljesen mindegy. Kicsit elakadtam a helyi bürokráciával, így a következő feladat a megfelelő ember megtalálása, akit ez érdekelhet. Ebben Sheba lesz segítségemre, illetve Musa is ismer itt a környéken mindenkit, szóval nem tűnik lehetetlennek a feladat.

Robent nem találtam hirtelen, szóval átvittem a két üres üveget a szomszédhoz, aztán annyira marasztaltak, hogy 23:00-ig ott voltam. Eldumáltunk a srácokkal, Mugave, Augustine, Roben is csatlakozott később. Jó buli volt a jó szomszédokkal.

Persze megjelent Tushabe és Bosco is, ők a kevésbé kedvelt szomszédok. Persze, hogy azonnal elkezdte magyarázni Tushabe, hogy mit meg hogy kéne itt csinálni, meg miért jó ez a zene, illetve, hogy ő mit szeretne. Változatlanul állítom, hogy annak ellenére, hogy elmagyaráztam nekik, hogy nem itt kell zenés disznóólat nyitni, mert abból már van kettő, hanem el kell adni a földet és a városban nyitni belőle egy kis klubbot. Levezettem tételesen a költség és bevétel oldalakat, de persze mind hiába. Ebből a 8 háznyi faluból ők várost akarnak csinálni, mert valahol látták, hogy ez így megy. Az, hogy a turisták ide azért jönnek, mert csendet akarnak, nem pedig zenét, at természetesen hidegen hagyta őket. Szerintük a zene majd idecsalogatja az embereket, és akkor majd nem mennek fel a városba, hanem itt költik el a pénzüket. De mondom, NINCS pénzük bakker! Mit költenének el itt? Akinek van pénze az már a városban van, oda kell menni ás rábírni őket, hogy nálatok költsék el. Neem, neem, itt ezt a koszfészket kell fejleszteni…szóval nem jutottunk előbbre egy centit se, de legalább kedves és okos embernek tartanak. Legalábbis ezt mondják. Sajnos ezzel se megyek túl sokra. 

Aranyhal szindróma ismét: Tushabe kapott figyelmeztetést/utasítást az RDC-től, hogy be kell fejezni a hangos zenélést. Erre most ugyan azokkal a hangfalakkal a szomszéd házban Bosco kezdte el ugyanazt. Gondolom Tushabe pénzeli a dolgot, nulla bevétellel tuti veszteséges. A saját hibájukból sem tanulnak. Szinte hihetetlen.

27. nap, kedd, július 21.

A változatosság kedvéért ma reggel 7-kor is a szomszéd zenéjére ébredtem. Felöltöztem, átmentem szólni, hogy ez már a harmadik reggel, hogy nem a madarak csicsergésére kelek, ráadásul idejekorán, szóval fejezzék be a délelőtti zenélést, és napközben is halkítsák le. Szerencsére megértették, és minimumra vették a hangerőt. Remélhetőleg így is marad.

Szilász ma elkéredzkedett, mivel a nagyapja egy kis földet akar neki ajándékozni. Juliett felment a Bisztróba segíteni Patrának, így rendben lesznek.

Reggeli után nekiláttunk locsolni. Mivel nem kaptam ugyanilyen slagot a városban, másol meg még semmilyen nincs, 30 perc szenvedés után ráhekkeltem a kisebbik slagot is a csatlakozóra. Most már elér a víz mindenhová, nem kell feltétlen locsolókannával hordani a vizet a kertbe. Feljebb kipucolhatták a folyót is, mert elképesztő mennyiségű növénymaradékot sodor a víz, magasabb is a vízszint, és a sodrás is nagyobb. Esni nem esett sehol, így ez az egyetlen magyarázat. Takarítani kell a pumpát néha, de legalább mélyebb a víz, szóval nem kell átmászni a túloldalra, a sodorvonalhoz, hogy a pumpa elmerülhessen.

Közben hallom, hogy ásnak a szomszédban, a kerítésünk mellett. Musával megnéztük mit ásnak. Készül az újabb pottyantós. 

Na NEEEM! EZT IDE NEM ÁSHATJÁTOK! 

Odahívtam a tulajt, és elmagyaráztam neki, hogy ha nincs engedélyük rá – márpedig nem tudják kifizetni, mivel milliós tétel – nem építhetnek semmit 30 méternél közelebb a folyóhoz, mert szennyezi a vizet. 

Arról nem beszélve, hogy csúnya és büdös is, ami a Hotel számára se lenne előnyös. Mondtam, hogy ez baráti jó tanács egy jó szomszédtól, és segíteni akarok, spórolni egy kis pénzt. Mert ha kijön a minisztériumi felügyelet (akiket én fogok kihívni, de ezt nem mondtam) akkor elég nagy összegű bírságot kell kifizetni, és le is kell bontani a budit, szóval egyébként is újat kell csinálni. Beleegyeztek az áttelepítésbe. Kimértem nekik a 30 métert a folyótól. Na de itt nem állt meg a sztori. Ugyanis a munkás már kiásta a gödröt, ezért követelte érte a pénzét, különben nem kezdi el ásni az újat. Az alku vége az lett, hogy kifizettem a bére felét a főnökének, azzal a feltétellel, hogy oda ássák a budit, ahova én mondom. A domb túloldalára ásták, ott nem látszik és remélhetőleg a szag se fog eljönni idáig. A manőver 20.000 Schillingbe (2000 ft) került, de megérte. Legalább nem lesz pottyantós a kerítés mellett.

Locsolunk tovább…

Megérkezik közben a tulaj bátyja, aki elkezd ordítani a tulajjal, hogy mi történik, én hogy képzelem, hogy megállítom a munkát stb… eddig nincs baj belőle. Én nem állítottam meg semmit, csak egy baráti, jószomszédi tanáccsal láttam el őket. A tulaj egyébként is bolond egy kicsit, a bátyja meg ordít a bolonddal. Szép család! J

Ásni egyébként koránt sem olyan könnyű itt. Maga a vulkáni talaj rendkívül gazdag ásványi anyagokban, ezért ha egyszer valamit elültet az ember és vigyáz rá, gondozza, akkor bármi megterem itt. Persze nem úgy kell ültetni, mint otthon, de erről már írtam korábban.

Szóval az ásás. A vulkáni talaj elég fiatal lehet, mivel 10 centi barna földréteg alatt van még kb 5 centi feketébb föld, aztán kövek. Mindenhol vulkáni kődarabok a 2 centistől a 2 méter átmérőjűig. Csákány kell az ásáshoz, és az is elég hamar elkopik, a többi, kevésbé strapabíró szerszámról nem is beszélve.

Megpróbáltunk horgászni. Ma megint nem fogtam semmit. Úgy látszik, a halak nem szeretik az erős sodrást. Megbeszéltük Musával, hogy valamelyik vasárnap kimegyünk a tóra, és csónakból fogunk horgászni, hátha fogunk valami nagyobbat is.

A szomszédban a zene intenzitása elég változó. Ebből az a remélem helyes következtetést merem levonni, hogy nem csak engem zavar már az állandó zene. Már 3 számra bővült a repertoár, de mivel mind a három teljesen egyforma, még mindig nagyon unalmas. Az elmúlt három hétben a csend és nyugalom szigete volt a Hotel, ez most változni látszik, de remélem sikerül valahogy megszüntetni ezt a muzsikálást és minden a régi lesz megint.

Max-el közben megbeszéltük, hogy odaadja a képszerkesztő programját, valamikor, amikor éppen ébren van és én is arra járok. Így majd meg tudom csinálni a flyert a helyi programokhoz, ha minden jól megy.

A szomszéd, akinek a budi-ügyben tanácsot adtam, még egyszer megköszönte, hogy segítettem neki elkerülni a konfliktust a mindenféle hivatalokkal. Ha tiszta a csávó, akkor nagyon értelmes, de ezek ritka pillanatok. Az esetek túlnyomó többségében be van szívva és ezzel egyidejűleg alkoholt is bevisz a szervezetébe, nem keveset a nem túl minőségi fajtából. Olyankor beszél a banánfákhoz, jön-megy ide-oda, szóval teljes az extázis. 

Itt említeném meg a helyi „magic musroom-ot”. először azt hittem, hogy ugyanaz a kábítószer, hallucinogént tartalmazó gombafaj, mint amit Hollandiában magic mushroom, vagy rövidebben csak „shroom” néven árulnak, de nem! A helyi varázsgomba a kombucha gomba teájához adott alkohol. Az így kapott olcsón árulható, bárki számára elérhető alkoholt nevezik itt varázsgombának! Ezen azért meglepődtem, mivel a kombucha tea eredetileg méregtelenítő, gyógytea, viszont az íze pocsék, és cukrozni sem lehet, mert akkor nem hatásos. Alkohollal keverve gyakorlatilag elveszti minden jótékony jellegét, gondolom, a tea borzalmas íze megmarad, csak egy kis szesz-íz társul hozzá. Mint valami ócska szutyok zugpálinka. Ezt se próbáltam ki. Még a kíváncsiság kedvéért se nagyon akarom megízlelni ezt a főzetet, rágondolni is rossz, mivel a natúr kombuchát már kóstoltam (évekkel ez előtt, otthon).

26. nap. Hétfő. július 20.

Hétfő reggel, ugyan úgy a szomszédból érkező hangos és unalmas zenére ébredtem. Sajnos senkit nem találtam ott, akivel érdemben lehetne beszélni erről. Marad a zaj. Szerencsére elment az áram, így csend volt a reggelinél.

Felmentem a városba bevásárolni. Szerény listával a zsebemben. Cukor, gyümölcsök, üdítők, slag, meg még egy-két apróság. Délután 4-kor sikerült befejezni a vásárlást. 

Robent is a Bisztróban találtam, kissé fáradtan és másnaposan, Szilásszal együtt. Vasárnap ugye mulatni voltak a srácok, és mára egy kissé meg voltak lassulva. Itt ezt a tevékenységet „clubbing”-nak hívják.

Slagot természetesen nem kaptam, hiába itt vettük ezt is, ami van. Holnap megkérdem Musatól, hol vette pontosan, és elküldöm még egy adagért. 

A swéd arcok beugrottak egy kávéra a Bisztróba. Ők azok akiket Sheba ( Mr. Cool Banana) lehozott a hotelbe körülnézni. Átugrottam velük a Golden Monkey-ba köszönni Shebának, aki volt olyan kedves és meghívott ebédelni hozzájuk. Az étel egyszerű volt, de finom és bőséges. Bab, krumpli, káposzta és kecskehús. Mind saját termés. Gyakorlatilag minden fűszerezést nélkülözött a kaja, egy kis só nem ártott volna neki, de jóllaktam így is. Jót beszélgettünk a swédekkel és Shebával is. Az ebéden túl egy szafari is kilátásban van a Queen Elizabeth Nemzeti Parkban szombattól hétfőig, szintén Sheba szervezésében. Ezt nagyon várom! Elefánt, bivaly, oroszlán és minden, ami kell, él a parkban, és nagyon szeretném látni őket élőben is, a természetes környezetükben. Az állatkertben se csúnyák, de azért nem ugyan az a kettő.

Ebéd után visszamentem a bisztróba, befejezni a vásárlást. Közben találkoztam Vegával. Megemlítettem neki is a kedves szomszédomat a zajával. Azt mondta, hogy ez tűrhetetlen, erre vannak törvények stb., és elmegy a Turisztikai Irodába („ministry”, de nem hiszem, hogy a minisztériumra gondolt, itt ugyanis elég bonyolult a bürokrácia), a valakihez és kikéri a véleményüket a dologgal kapcsolatban. Meglátjuk mi lesz belőle.

Én ma tettem egy rövid látogatást az RDC irodájában, beszélgettem Lilian-nel, a titkárnővel egy órácskát. Közben be-bejöttek emberek, és szinte kivétel nélkül mindenki megkérdezte, hogy miért nincs feleségem. Aztán persze Lilian kitalálta, hogy majd itt találok magamnak egy jó helyi lányt. Nem tudtam biztosítani róla, hogy így lesz…

Vásárlás befejezve. Robennel együtt elindulunk hazafelé. Áram még mindig nincs a Hotelben, de legalább zene sincs. Persze mikor jön vissza az áram? Este 7:30-kor, hogy semmiféleképpen ne tudjam élvezni a vacsorámat se.

Fekete Afrika:

Eddig, csak a kellemes és szép oldaláról írtam a dolognak, de azért vannak itt olyan dolgok is, amik a legtöbb európai ember számára érthetetlenek, vagy egyenesen felháborítóak. Az emberi butaság némely esetben itt tényleg végtelen. Hangsúlyoznám, hogy NÉMELY ESETBEN! Főleg igaz ez az idősebb, még tanulatlan generációra, persze itt is van kellemes meglepetés is.

Mint az aranyhalak, 5 percnél tovább nem tudnak előre gondolkodni. Akad néha kivételes eset, ha sok pénzről van szó, akkor ez kitolódik 10 percre is! Kompromisszumra szinte teljesen képtelenek. Közösségformáló gondolkodásuk nincs, csak akkor, ha abból közvetlen anyagi haszon származik. Folyamatában sem tudnak gondolkozni sajnos, az ok-okozati összefüggéseket nem látják.

Az a tény, hogy jelenleg a turizmus az egész országuk legnagyobb bevételi forrása, a kávéexport mellett, senkinek nem mond semmit. Ismeretlen tény. Sajnos a legtöbb ember azt sem tudja, hogy Ugandán kívül mi merre van! És ezt komolyan mondom! A fehér ember csak úgy idejön, és itt van, és van sok pénze. Ennyi. Hogy honnan jön, mit csinál, senkit nem érdekel.

Ma a város közepén begyújtottak egy akkora szeméthalmot, ami az Rákospalotai Hulladékégető egy heti nyersanyaga lett volna. Persze nagy része műanyag, gumi és egyéb háztartási hulladék. Elképesztően büdös volt, a szél pedig szétfújta az egész városban. Ilyen szagban aludni vagy kikapcsolódni lehetetlen. A város is koszos. Az emberek is koszosak. A pénz is koszos, rendesen rossz érzés számolni! „pecunia non olet” mondták a rómaiak. Itt nem jártak soha, az egyszer biztos!

Európában a sertéseket különb körülmények között tartják, mint ahogy itt a legtöbb ember él, eszik, iszik, fürdik (heti egyszer talán), alszik. A legnagyobb gond talán az, hogy nincs igényük másra. Vagy ha van is, megdolgozni érte nagyon kevesen hajlandóak. Egy jobb módú ember háza is disznóólnak számít Európában, a szegényekről nem is beszélve.

Problémás az ország ivóvíz ellátása, az áramellátás katasztrófa, és ezekért fizetni kell, nem is keveset. Az úthálózat is elég kezdetleges, nem egy élményautózás. A rallysoknak talán az lenne, ha nem fenyegetne az a veszély, hogy egy „ötven, harmadik, sodrós” kanyar után telibever egy egész tehéncsordát! Amiért, persze aztán ha túléli, kártérítést kell fizetnie!

A problémákat itt erőből akarja mindenki megoldani. És ha valami nem megy erővel, akkor még több erővel akarják megoldani. A személyes konfliktusokat is így kezelik, ahogy láttam, ami nem jó jel a továbbiakra nézve.

Szóval vannak itt problémák is. Ezek egy részét idővel meg lehet szokni, együtt lehet élni velük. Valamit lehet tenni néhány ellen, de jó ideig lesznek még itt olyan gondok, amik nyomorban tartják ezt az egyébként nagyszerű kontinenst. Bízom benne, hogy ez az évek múlásával, és a mostani iskolás gyerekek felnövekvésével együtt változni fog. illetve, hogy az én véleményem is megváltozik ezzel párhuzamosan.

Én itt, amiben tudok, szívesen segítek, csak a megfelelő emberrel nehéz találkozni, de majd ez a kapcsolatrendszer is kialakul idővel. És itt az idő gyorsan telik, de a dolgok fordítottan arányosan lassabban történnek sajnos.

Megyek, megpróbálok aludni. Jó éjt Mindenkinek!

25. nap. Vasárnap. Július 19.

Ma a nem annyira kedves szomszédomra ébredtem 7:30-kor. Beüzemelte ugyanis az új szórakoztató egységet, a hotellel pont szemben. 

Kb olyan érzés volt, mintha hirtelen egy fesztivál közepén találtam volna magam, a nagyszínpad előtt 50 méterrel, főműsor időben. Az első gondolatom az volt, hogy akárki legyen is ez, megyek és kibelezem egy kiskanállal. Az tompa, úgyhogy jobban fáj.

Az egész Hotel zeng és visszhangzik! Reggel óta egyetlen egy szám megy folyamatosan, néha megszakítva a TV ordításával.

Úgyis megígértem az RDC-nek, hogy benézek hozzá hétfőn, legalább van rá még egy okom. Az RDC egyébként a miniszterelnök helyi képviselője, ő intézi, próbálja megoldani az itteniek problémáit. Több-kevesebb sikerrel. A szomszéddal van már egy folyamatban levő ügyünk, most lesz még egy.

Ha jól tudom, egyébként is azzal a feltétellel üzemeltethet bárt itt a szomszéd, ha azt hangszigeteltté teszi. Az a nádkerítés, amit felhúzott, nem mondható zajszigetelésnek. Csodálom, hogy a többi szomszéd még nem akasztotta fel vagy nyúzta meg élve és sózta be.

Eladni persze nem akarja a telket, mert mivel elméletileg itt is le lesz aszfaltozva az út, gondolom, majd többet kérhet érte.

A nap se süt, felhős az ég, szóval elég hűvös van még 9-kor is. Internet sincs, úgy látszik a fátyolfelhők elfogták az összes létező jelmorzsát, ami a 7 km-re lévő adótoronyból érkezne. 2,50 Mb adatot 3,5 percbe tellett letölteni! Nem ez az ideális vasárnap reggel.

Azt hiszem, megyek, letusolok, és iszom még egy kávét.

10:30: kezd javulni az idő, bár még mindig csak 20°C van árnyékban és kicsit fúj a szél is.

Meguntam a zenét, szóval elmentem megtudakolni, van-e lehetőség egy kenut kibérelni itt a helyi tavon egy kis kirándulásra. Roben már rég elment a templomba, ami a tó túloldalán van, így nélküle indultam el. A Mulehe-tó, kb fele akkorka lehet, mint a Velencei-tó. Két kisebb sziget van rajta. Bepakoltam a kisebbik hátizsákba egy üveg vizet, a távcsövemet, és egy pólót, aztán útnak indultam a tópartra. Brúnó is jött velem, de most nem bántam, mivel a tópart 100 méterre van kb, onnan elég könnyen hazatalál, mivel a kenuba úgysem száll be. 

A parton találkoztam egy Sam nevű arccal, aki a tóparti lodge-ban dolgozik. Nekik van két csónakjuk is. Az egyik egy helyi, eukaliptusz törzsből kivájt kenu, a másik egy modernnek számító csónak. Választhattam. A helyi verziót már ismerem, szóval megnéztem milyen a másik. Evezni nem lehet benne, mivel inkább hasonlít egy balatoni dió-csónakra, csak szögletes. Látszólag könnyű, viszont a szél biztosan belekapott volna, evezni is kényelmetlennek tűnt, így a helyi megoldásnál maradtam. 

Bazinagy kenu volt ismét. Még egy srácot is kaptam, aki eljött velem és segített evezni. Udvarisan elkértem tőle a nagyobb evezőt, mondván én nagyobb vagyok és hát azzal mégiscsak könnyebb kormányozni, főleg hogy némi tolla is maradt még, nem úgy, mint az övének, ami gyakorlatilag egy fél evező volt. Minden esetre serényen lapátolta vele a vizet, néha igyekezett erőt is kifejteni, főleg amikor úgy gondolta nem jó az irány, és megpróbált segíteni, korrigálni. Persze ez nekem nem annyira tetszett, szóval húztam két erősebbet és rendben is voltunk. Elvégre én vagyok a kormányos, még akkor is, ha ezt itt egyelőre senki nem hiszi el! Szerencsére nem voltunk időhöz kötve, így nekiindultunk megkerülni a nagyobbik szigetet. 

Útközben rengeteg csodálatos madárral találkoztunk, néhány pelikánt sikerült kicsit megkergetni, amit nem vettek túl jó néven ugyan, de én jól szórakoztam. A srác meg kicsit kifulladt. Szóval lightosan evezgettünk tovább az enyhe szembeszélben. Egy part menti fán egy halász sas üldögélt, mogorván bámulva lefelé, a fura mozgó fatörzsre, amiből két valami kalimpál kifelé. Különösebben nem zavartatta magát, még akkor sem, amikor egészen közel eveztünk. Végül is, 20 méter magasan ült és hát ki merné zavarni őfelségét a királyságában, tehát biztosan nem vagyunk veszélyesek.

A terv az volt, hogy kikötünk a szigeten és felfedezzük, legalábbis én biztos, de mivel az egész művelés alatt volt, nem hiszem, hogy találtunk volna bármit is ott, így továbbmentünk. 

A tó partján egyszer csak kalapálásra lettünk figyelmesek. Egy öregebb és egy fiatalabb ember kenut javított. Odaeveztünk, kikötöttünk és közelebb mentünk megnézni, hogyan is zajlik a javítás. A kenut megfordították, és a repedésre egy bádoglapot szögeltek, ami alá egy fekete sittes zsákot raktak tömítés gyanánt. Nem tudom, ez mennyire jó megoldás hosszú távon, de itt így javítják a kenukat. A hajólakk, mint fogalom itt ismeretlen. Azért majd megnézem a hardware shop-ban, hátha még is van, csak itt nem tudják, mire kell használni. 

Átfutott az agyamon a gondolat, hogy kéne venni egy kenut. Ha jól vagyok informálva, akkor nem kerül többe max. 20.000 ft-nál egy nagyobb kenu, ezt mostmár több embertől is hallottam, akinek van valami köze a dologhoz. Én egy kisebbet előnyben részesítenék, mivel nekem bőven elég, esetleg még valaki jön velem és annyi. A másik dolog, hogy pár rendes evezőt be kell, hogy szerezzek, mert ezek az itteni péklapátok borzalmasak. Olyan, mintha egy kajak evezőnek csak az egyik fele lenne meg, és azzal kéne evezni egy oldalon. Fogása semmi, viszont mivel egy darab fából van kifaragva, nehéz a méretéhez képest.

Meguntuk a kenuszögelést, úgy hogy ismét útnak indultunk, most a tó „sarkát” céloztuk meg. Az útitársam szavaival élve: „we are going to the CORNER now?” Igen, a tó sarkába megyünk….

Egy majdnem teljesen áthatolhatatlannak tűnő mocsár mellett vezetett az út. Feltehetően ez az a mocsár, amin Musa szerint nem tudnék átjutni, ha gyalog kísérelném meg. Ezt is ki fogom deríteni valamikor.

A sarokig végül is nem mentünk el, mivel az egész partot beültették sogámmal (köles), így nem találtam érdekesnek. Viszont a vízben hirtelen valami mozgásra lettem figyelmes. Egy kis vidra volt az, kidugta a fejét, megszemlélte kik vagy mik vagyunk. Hiába kértem a srácot, hogy hagyja abba az evezést egy kicsit, hátha megint felbukkan, nem talált meghallgatásra a kérésem. Majd lesz még sok úgyis felkiáltással mentünk tovább.

Közben érkezett egy sms Robentől, miszerint 3-kor focimeccs van a Muhanga focipályán. A templomot és a mellette levő iskolát is így hívják. A helyi focicsapat, Muhanga F.C. Itt játszik Roben és Szilász is, szóval, ha már úgy is 5 percre voltunk a tavon, és az útitársamat is hívták telefonon a haverok, elmentünk és megnéztük a meccset. Két nádcsomó között, egy 2 méteres partszakaszon 4-5 kenu mellé odakötöttünk mi is. az evezőket vittük magunkkal, nehogy baj legyen, ellopják a kenut. Nem hiszem, hogy itt valaha valaki is ellopott akár egyet is, de sose lehet tudni. A muzungu cuccok elég kelendőek errefelé.

Megérkeztünk a pályára, kb 50 méterre a parttól. A két csapat és néhány lelkes srác melegítettek, játszottak, gyakoroltak. Engem természetesen megtalált mindenki, hello muzungu, hogy vagy stb.

Kisvártatva Szilász és Roben is észrevették, hogy ott vagyok, illetve Musa is megjelent. Lepacsiztunk, aztán kezdődött a meccs.

Találkoztam azzal a kissráccal is, akivel első alkalommal eveztem át a tavon. Nagyon örült, hogy ismét összefutottunk, és együtt drukkolunk a helyi csapatnak. Aztán szépen sorban jöttek a többiek. A kisgyerekek hada, hogy csináljak róluk képet, aztán a nagyobbak. Megérkezett a helyi iskola diákönkormányzatának elnöke is. Igazi okostojás, 20 perc után kezdett fárasztó lenni. Aztán jött a haverja, aki Bruce Lee akar lenni, szóval most gyakorolja, hogyan kell szétrúgni a fát a térdével, könyökével ésatöbbi. Amikor elmondtam neki, hogy nem a térdkaláccsal kell rúgni, mert ott van egy ízület és igen hamar elkopik, kicsit meglepődtek mindahányan voltak. Mivel a TV-ben csak azt látják, hogy ezt márpedig így kell. Na, mindegy. Aztán jött a szokásos duma, hogy majd ha elvégzik a túrizmus iskolát, akkor jöhetnek-e hozzám dolgozni, meg aztán leszek-e a szponzoruk és mehetnek-e Európába tanulni meg dolgozni meg hasonlók. Mostanra elég jól hárítom a kérdéseket, úgy, hogy még ők se sértődjenek meg, de bevallom, kissé unalmas a téma. Közben persze megy a meccs.

Góóóóóól!!!!! Rugtunk egy gólt! Király! Vezetünk. Kb 3 percig tartott az öröm, ugyanis akkora kontra gólt kaptunk, mint a ház. A kapus túlságosan kijött, a védelem meg még örömmámorban úszott és nem figyeltek. Pech. 1-1 lett a vége. 

A bíró egyébként Szilász édesapja, ő edzi a csapatot is. Mindenféle részrehajlás nélkül vezette le a meccset. Volt két partjelző is, ők egy-egy színes pulcsit használtak zászlónak. Egyen mezben mindenki, kivéve, akinek nem volt meze. A helyi csapat zöldben, az idegenben lévők pirosban játszottak. Olyan az egész, mint egy nagyon komoly grundfoci. Járási II. Volt élő telefonos közvetítés is. egy fazon egy kihangosított mobillal mászkált fel-alá a partvonalon, és elég hangosan, helyi nyelven közvetítette. Helyi Faragó (feltéve, hogy jól tudom, hogy ő futball közvetítő). A kapusunk: Julis Cesar. Néhány név a játékosok közül: Özil, Messi, Podolski. Érdekes volt ezt hallgatni, ahogy Messi passzolja Podolskinak, vagy Özil.nek, és a pályán egy csomó kis feka srác rohangál a labda után.

Meccs után hazakenuztunk a srácokkal. Rendkívül élvezték, hogy nem nekik kell evezni, és még fizetni se kell érte. Team Mucha in the boat! :D Kifizettem a kenut, meg adtam egy kis jattot a srácnak is, így a félnapos túra 2000 ft-ból kijött. Ez eddig a legdrágább mulatság, amit itt találtam magamnak, de sportnak is nagyon jó, és végre evezhetek is. Hiányzott.

Visszasétáltunk a hotelba, ahol pár helybéli, de igen jól öltözött fiatalember üldögélt a csajok társaságában a teraszon, valami üdítőt kortyolgatva. Üdvözöltem őket, aztán megvacsoráztam. A zene még mindig szól, és még mindig ugyan az az egy szám. Nekiláttam egy kis pecsételésnek és a számlák ellenőrzésének. Aztán zuhany és szunya, csak leírom ezt a pár sort előbb. 

Nem akarom elkiabálni, de 10 óra van és elhallgatott a zene. Áram van, tehát lekapcsolták. Remélem a szomszéd agyoncsapta a tulajt és azért nem szól semmi. Holnap kiderül. Michael, az éjjeli őrünk azt tanácsolta, ne menjek oda személyesen lehalkítani a zenét, mert még a végén bajom esik. Ha ő mondja, talán van benne valami igazság, bár nem vagyok félős, de ha véletlen belebotlom 20 részeg, agresszív helybélibe, akiknek nem tetszik, hogy le akarom halkíttatni a zenét…fene tudja. Jobb a békesség. Elkiabáltam, megint szól ez a szar. Szerencsére azt hiszem, elég fáradt vagyok az alváshoz, de ez akkor se mehet így tovább. Ha lennének vendégeink, őket biztosan zavarná.

24.nap, Szombat. Július 18.

Ismét kellemesen csípős, de napsütéses a reggel. 

A menetrendszerinti madarak is megérkeztek ébreszteni. Brúnó is minden reggel beköszön, amint kinyitom a teraszajtót. Elég nehéz rávenni, hogy kint maradjon, mivel egy merő sár, főleg a lábai. Nem ártana megfürdetni egyszer, de nem lesz könnyű feladat, mivel irtózik a víztől.

Sikerült megcsinálni a blogot végre valahára, bár közel 3 órámba került reggel. És a design automata, szóval azzal még nem is tudtam foglalkozni, se a képekkel. Csak a szöveg van fent, de azt legalább most már mindenki olvashatja, nem kell egyesével elküldözgetni mindenkinek. Nem mintha nem tenném szívesen, de így egy kicsit egyszerűbb.

Tegnap este elment az áram is, és elég lusta, szóval nem jött vissza ma reggelre sem, így a locsolás ma reggel elmarad. Ma délutánra visszajött az áram, szóval locsolunk, a fű és egyéb növények legnagyobb örömére.

Egész nap nem volt áram, csak délután 4-kor jött vissza, így ma nekiláttunk horgászni, hogy meglegyen az ebédre való hal. Én kértem egy kis krumplit mellé, mivel azt azért tudni kell a helyi halakról, hogy hús az nem sok van rajtuk. Én fogtam egy majdnem 15 centiset, az már majdnem egy kis keszeg. A többi 19 mind kisebb volt.

Horgászat előtt egy kisebb indiai csoport is látogatást tett a Hotelben. Kiderül, ők voltak azok, akik lefoglaltak 4 szobát tegnap a bisztróban. Sajnos némi panasszal érkeztek, mivel a többi – ugyancsak indiaiak, ők a ChiefWaragi szállító társulat – vendég részegre itta magát. Ha az indiaiak részegek, akkor ordítanak, és randalíroznak. Ezzel sajnos akadályozzák a többi vendégünk pihenését. Ennek nem ártana véget vetni valahogy, de hát gyakorlatilag törzsvendégek, és amennyire láttam ők tartják életben a Bisztrót, szóval ezt majd okosan kell megoldani. Én személy szerint pofátlanságnak tartom, hogy behoznak a boltból egy üveg vodkát és ott isszák meg, de sajnos nekik úgy tűnik sok mindent meg kell engedni, de ezt talán a továbbiakban mégsem. Ezt majd megbeszéljük.

Ezen túl a Hotel tetszett nekik, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy legközelebb inkább ide jönnek. Én ugyan mondtam nekik, hogy ez itt nyugodt hely, a bisztró meg mégiscsak a városban van, de hát ők tudják. Állítólag én azt mondtam, hogy az egy családi pihenésre alkalmas hely. Nos, ilyet egészen biztosan nem állítottam, de a vendég szava szent (majdnem).

Holnap, ha az idő is engedi, kenuzom egy kicsit. Megígértem Robennek, hogy átviszem a tó túloldalára a templomhoz, szóval duplán jó lenne.

Beugrott este köszönni az RDC irodájában dolgozó egyik hölgy, és a férje. Megvendégeltem őket egy sörre is, beszélgettünk egy kicsit a helyi tervekről. 

Állítólag ebben az évben (itt júni 30-al zárul a költségvetési év) le fogják aszfaltozni az utat egészen a hotelig, vagy tovább, és még 14 kilométert a Traveler’s-től egészen a Mugahinga vulkánig. Kíváncsi leszek mennyi sikerül ebből.

Kiderült az is, hogy Kisoronak mi is a státusza, mint település. Jelenleg az úgynevezett „town council” pozíciót tölti be, tehát mondjuk, hogy falu. Ezután következik majd a „municipality” státusz, tehát még nem város, de önkormányzata már van. Ha ez is megvan, akkor lehet pályázni a „city”, tehát a város kinevezésre. Mindegyik előrelépés feltétele az infrastruktúra fejlesztése és a népesség növekedése. 

Az igazat megvallva, abban az országban, ahol 6 db szék elkészítése kettő hetet vesz igénybe, és a korrupció egy mindennapos, elfogadott tevékenység, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy sikerülni fog az útépítés, és a várossá válás, de azért drukkolok! A mi életünk is egyszerűbb lenne az aszfaltozott úttal, az út a városig a felére csökkenne az idejét illetően.

Leragadtam a bárban, Fortune-nal beszélgettünk. Közben elfelejtettem, hogy a szobám ablakát tárva nyitva hagytam még 5-óra körül, és most, hogy lement a nap lehet, hogy lesznek gondjaim a berepült rovarokkal. 

Elszaladtam megnézni, valóban nyitva hagytam, és valóban lesznek gondok a rovarokkal. De szerencsére van rovarírtó spray. BOP névre hallgat, ez a helyi RAID. Egyetlen baj van vele, mégpedig az, hogy elviselhetetlenül büdös, még kis adagban kifújva is. És ide most nem kis adag kell, ahogy látom a falakat. Szóval most az ajtó tárva nyitva, megpróbálom élhető levegővel ellátni a szobát az alváshoz.

 Mivel fél 10-van, remélem ez nem tart túl sokáig, mert lassan aludni kéne.

23. nap. Péntek. Július 17.

A tegnaphoz képest ma pont semmi nem történt. Délelőtt felmentem a városba, kicsit piszkáltam az exceleket, ebédeltem. Catogo (ejtsd: Kátogó) volt a kaja. Ez helyi étel, gyakorlatilag krumpli és egyéb bármiféle zöldségek keveréke megfőzve, ízlés szerint fűszerezve.

Felmentem a Golden Monkey-ba, ez is egy helyi fogadó és szállás. Max-et kerestem, de persze még aludt. Általában éjjel dolgozik, ül a gép előtt és nemtom mit csinál, de 16:00 előtt még nem láttam ébren. Gondoltam, átsétálok a Traveler’s-be köszönni, de félúton összefutottam Geralddal, egy helyi túravezető arc, és mivel őt is be akarjuk vonni a „local activities” programba, leültem dumálni vele is kicsit a programokról Megbeszéltük, hogy a Mucha trail becenévre keresztelt, 4 órás kirándulást valamikor be kéne ütemezni, amikor nekem is, neki is és Bruce-nak is megfelel. Bruce is a Golden Monkey-ban székel, Max kollegája, vagy valami hasonló. Visszamentem a Golden Monkey-ba, hátha Max felébredt már, de persze nem, így leültem egy fél órát olvasni egy ugandai útikönyvet. Bruce-szal összefutottam közben, de elfelejtettem megemlíteni neki a túrát. Majd legközelebb. Itt úgysem siet senki semmivel, sehová.

A bisztróba közben beesett egy festő, aki szeretett volna eladni pár képet, de sajnos egyik se nyerte el a tetszésünket, így nem gazdagodtunk egy műremekkel sem.

Hazaautókáztam a hotelbe, és nekiláttam locsolni. Kell venni még slagot, mert ez rövid, nem ér el a kert végébe, így ott nem nagyon tudok locsolni. Van még egy csatlakozó elem ehhez a mérethez, és ez helyi cucc, szóval jó eséllyel kapok még ugyanilyet. Van egy másik, hosszú slag is, de azt nem tudom csatlakoztatni a pumpához, mert nem egyezik a méret. Aztán vacsora, számlapecsételés az irodában, és el is ment a nap.

Megpróbáltam google blogot kreálni, de annyira lassú az internet ma, mint egy terhes anyatetű, szóval ez a kísérlet is kudarcba fulladt.

22. nap. Csütörtök. július 16 - Kirándulás

Végre nem fújt a szél reggel, így egy gyors reggeli és a feladatok kiosztása után nekivágtam a túrának, fel a Chameleon Hill Lodge-ba. 

Az út 8-9 kilométer, két és fél óra volt az út. A pontos távolságot és a szintkülönbséget nem tudtam lemérni, mert az applikáció gyakorlatilag teljesen lemeríti a telefonomat a folyamatos GPS használat miatt. Nem tudom ajánlani a Samsungot, ez van, gyártsatok jobb akksit srácok! 

Mivel piacnap van (ami csak később jutott eszembe) sok emberrel találkoztam az úton. Sokan gyalog mentek, páran biciklivel, illetve boda bodával. Egy-egy autó is elhaladt mellettem, na, olyankor nem bántam volna, ha valami áthatolhatatlan burok vesz körül, ugyanis a szárazság miatt egészen finom hamuszerű por lepi be az utak nagy részét, amit az autók ilyenkor 2-3 méter magas és 25 méter hosszú porfüggönnyé alakítanak. Elég fullasztó élmény. Kiszedegettem a téglákat az orromból és mentem tovább. A tégláról jut eszembe, van itt a környéken pár téglagyár is. Na, most nem hatalmas épületeket meg ipari parkot kell elképzelni. Helyi emberek, ketten hárman, esetleg többen dolgoznak, kivájják a földet a hegyoldalból, vízzel összekeverik, kicsit állni hagyják, majd faformákba tömködik. Ezután kiteszik a napra száradni, majd ha jól láttam ki is égetik őket. 

Tehát gyakorlatilag vályogtégláról van szó, csak éppen nincs belekeverve szalma –mivel az itt egyébként sincsen. A másik dolog, ami nagyon furcsa volt, hogy itt elképesztően sok eukaliptusz fa nő, és hatalmasak. Számomra eddig az eukaliptusz egyenlő volt Ausztráliával meg a Koalákkal. Valószínűleg itt sem őshonos, de szemmel láthatóan remekül érzi magát ezen a klímán és magasságon. A helyiek tűzifának, bútor alapanyagnak, és faszéngyártásra használják. Kerítés is készül belőle, szóval itt ebből van minden, ami fa. Aránylag kemény, tartós anyag, jól ég.

Csupán két szolidabb leejtő van az úton. A nagyobbik lemegy egészen a folyó szintjéig, ahonnan indultam. Itt a folyószabályozás kezdeti nyomait lehet felfedezni, de nem a kanyarokat vágták le, mint a Tiszánál. Itt öntözésre használják a vizet. Nem tudom, hogy ennek nyomán alakult itt ki a mocsár, vagy egyébként is itt volt, minden esetre gyakorlatilag a terület 90%-a művelés alatt áll. Főleg Yam gyökeret és édesburgonyát termelnek. Még ki is van írva, hogy valamiféle kormányzat által támogatott program keretében fejlesztik a mezőgazdaságot a területen. Olyasmi, mint nálunk a TÁMOP vagy más Operatív Program keretében megvalósult pályázat, amihez kötelező kitenni egy szükségtelenül nagy plakátot, ami ezt hivatott hirdetni és bizonyítani. A tábla annyira öregnek látszott, hogy biztosan nem idei támogatásról van szó. 

Itt egy húsz, talán huszonöt fős kis helyi földműves csapat pihengetett az árnyékban. Természetesen azonnal elkezdett mindenki ordítani, főleg a fiatalabbak, hogy Hello Muzungu! How are you? Where do you go?... és még sok mindent. Válaszoltam a kérdésekre, de nem nagyon hitték el, hogy gyalog jöttem és gyalog is fogom megtenni az utat, szóval egy darabig követtek, aztán a mocsarat elhagyva egyedül tudtam folytatni az utat.

Ismét emelkedő következett, és a tábla jelezte, hogy a Lake Mutanda Resort 3 km-re van innen. Ide visszafelé néztem be. Gyönyörű kilátás nyílt a Mutanda tóra. Az útmentén ismét egy Trading Post. Itt találkoztam Peterrel, aki az egyik helyi nádkunyhó büszke tulajdonosa, de ennél többet nem tudtam meg róla. Ha esetleg elfáradtam volna, akkor ezen a ponton szinte biztosan lehet találni egy kedves bodást, aki felvisz az úti célig, de én túrázni indultam, szóval gyalogosan folytattam tovább az utat. Elképzelhető, hogy felcseréltem a helyek sorrendjét, de mivel az egész út 8 kilométer, én nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Ott van mindegyik, ahol lenniük kell.

Megérkeztem a Chameleon Hill Lodge-ba. Sajnos Doris nem volt ott, elutazott Dél-Afrikába, de a srácok szerencsére mind ott voltak. Kiderült, hogy vendégeket várnak, miközben éppen felújítják a konyhát. Charles-szal jót beszélgettünk, még egy ebédre is meghívott. 

Ettem egy „Rolex”-et! 

Persze hamar kiderült, hogy ez csak a helyi kiejtéssel hangzik méregdrága karórának. Az étel igazi neve „rolled eggs”, ami gyakorlatilag egy gyros, vagy fajitas, csak a hús helyett tojásrántotta van benne, és persze zöldségek. 

A helyi lapos kenyeret egyébként „chapati”-nak hívják, ebbe van betekerve minden. Szóval ez a helyi ROLEX. Állítólag rendkívül könnyű elkészíteni, és 15 perc alatt meg is volt. Ez itt rekord gyorsaságnak számít, ugyanis ha gyanútlanul betévedsz egy helyi étterembe, és rendelsz valamit, előfordulhat, hogy 2, azaz KETTŐ órát kell várni a kajára. Nem egy McDonalds, az biztos. Az ízletes ebéd után, illetve inkább közben megérkeztek a vendégek. Meghallgattam, hogy megy egy helyi Lodge-ban az eligazítás, aztán kifizettem a két kólámat és hazafelé vettem az utam. És itt jön a képbe, hogy piacnap van. Ugyanis arról az apróságról megfeledkeztem, hogy a piacnapokon bizony az összes kenu átavanzsál személy- és áruszállító eszközzé, tehát egyetlen egy se volt szabad, hogy visszaevezhessek a tavon. Így kénytelen-kelletlen gyalogoltam visszafelé.

És ha már gyalogolni kell, miért ne ugranék be a Lake Mutanda Resort-ba is, mivel pont útba esik, és még nem jártam ott. Így elmentem oda is bemutatkozni, és persze meginni egy sört. A kisüveges Tusker itt a legdrágább, de ide a legnehezebb felhozni. Az útról ugyanis majdnem, hogy egy szakadék vezet le a tóhoz. És ezen emberek és autók közlekednek nap, mint nap. Visszafelé ennek a megmászása adta a túra legfárasztóbb részét, holott maximum 150 méterről van szó, de az meredek. A tulajdonos házaspárral kellemesen elbeszélgettünk, nagyjából egy óra hosszat, aztán, mivel a nap 7-kor lemegy és 10 perc alatt vak sötét lesz, folytatni kellet a haza utat, hogy lehetőleg ne sötétben érjek haza.

Alig 100 méter megtétele után, egy férfi és egy nő állt az út szélén, a férfi pedig valamit bökdösött egy bokron egy nádpálcával. A pálca legalább 2 méter hosszú volt, ennyire álltak a bokortól. Nem nagyon tudtam elképzelni, mi lehet a dolog lényege, de amint közelebb értem láttam, hogy egy kisebb testű kaméleont (Ch. eliotti) piszkál a férfi, nem éppen gyengéden. Odamentem kaméleont menteni. Az emberek itt félnek a kaméleonoktól. Azt gondolják mérgezőek, és halálos a harapásuk, tehát nem merik megfogni őket. Az, hogy én odaszaladtam és puszta kézzel megfogtam, varázslattal ér fel, főleg, hogy életben maradtam miután lefényképeztem és feltettem egy fára, hadd menjen szerencsétlen. Remélem nem másztak utána s nem ölték meg, amikor távoztam, élve.

De van ennél jobb is. Feljebb a hegyen háromszarvú kaméleonok (Ch. jacksonii) is élnek. ezekről azt hiszik, hogy mérgezőek, a tapintásuk és a harapásuk is halálos, sőt mi több, ha túl közel mész hozzájuk, akkor a szemed közé köpik a mérgüket, amitől azonnal megvakulsz és kiesnek a szemeid. Szóval vannak itt helyi babonák rendesen. De talán ezért élnek még itt kaméleonok és egyéb állatok.

A következő emelkedő tetején egy 30 fős gyereksereg kiabálta a szokásos Hello Muzungu stb..-t üdvözlésképpen, majd mikor kiderült, hogy egy isrányba megyünk, hirtelen lett egy 30 fős kíséretem. 8-15 éves gyerekek, zöld egyenpulcsiba öltözve, amin egy sárga csík volt keresztben. Ez a helyi iskola egyenruhája. Lake Mutanda Community Secondary School ha jól emlékszem. Minden iskolának más színű egyenruhája van, így lehet tudni ki merre tanul vagy lakik. Aranyosak voltak a gyerekek, kérdezgettek minden félét: hol lakom? Honnan jöttem? Hány éves vagyok? Hol a feleségem? Mit csinálok? Az összes létező családtagom nevét kikérdezték! A legfurcsább a következő két kérdés volt: Can you remove your hat? Tehát, hogy le tudom-e venni a kalapomat a fejemről. Ezt bemutattam, tehát megnyugodta, hogy az nincs hozzá nőve a fejemhez. A második az, hogy mi az a szám körül az arcomon. Ez volt a körszakállam. Az egyik srácnál, aki kicsit idősebbnek látszott a többieknél, füzetek voltak. Azt már tudtam, hogy van science órájuk, szóval elkértem tőle a science füzetet. Itt a füzetet is book-nak, könyvnek hívják. Egészen más itt az angol, mint amit otthon tanultunk, de azért egy idő után egyre jobban értem. Szóval, science book. Kinyitottam, azt hittem először, hogy rosszul látok, de másodjára is az volt odaírva ami. A csirketenyésztés volt 20-25 oldalon felvázolva. Csirke fajták a Plymuth-tól elkezdve a helyi fajtáig, mélyalmos és szabadtartás. Előnyök, hátrányok stb…persze kissé vázlatosan, de azért egy itteni középiskolásnak nem rossz. aztán jött a méhészet, hasonló részletezéssel, és egy egészen szép és precíz rajzzal a légy egyedfejlődési állomásairól: pete, lárva, báb, kifejlett rovar, A.K.A. teljes átalakulás, mint biológiai fogalom. Tulajdonképpen lenyűgöző volt, hogy ilyeneket tanítanak a srácoknak és lányoknak. Egyetlen baj az, hogy ennek nagyjából a 15%-át jegyzik meg, legalábbis az eddig látottak alapján. De elképzelhető, hogy egyszer csak belefutok egy mélyalmozással tartott csirketelepbe, de nagyobb összegben nem mernék erre fogadni.

A kíséretem szépen lassan fogyatkozott, ahogy a gyerekek sorban hazaértek. Mindenki illedelmesen elköszönt és integetett. Még egy dolog. Egyik gyerek se koldult, ami rendkívül üdítő dolog, ugyanis itt az első angol mondat, amit egy gyereknek megtanítanak otthon, az így hangzik: Hello Muzungu, give me money! Gyakorlatilag köszönés helyett használják, és abban se vagyok biztos, hogy a kisebbek tudják mit jelent valójában. A nagyobbaknak annyit szoktam mondani, hogy ne kolduljanak, mert az nem illendő, és rosszat fognak gondolni róluk a Muzunguk. Ez általában beválik, és befejezik a kéregetést. Az összes gyerek hazaért, hál’ istennek. Kezdett kicsit sok lenni a zsivaj, főleg így kirándulás közben, de ez is hozzá tartozik a helyi élethez. Ha közvetlen suli idő után mész valahova gyalog, szinte biztos, hogy lesz kíséreted.

Tehát ismét aránylag csendben mentem tovább, éppen lefelé egy kisebb leejtőn, amikor az út szélén megláttam egy eléggé toprongyos kisgyereket, és két másikat, akik kicsit idősebbek voltak. Nem szokatlan látvány, minden gyerek kijön az útra üdvözölni a Muzungukat. 

Gondoltam, szokás szerint két integetéssel és egy köszönéssel ugyan úgy tovább haladok mellettük, mint a többiek mellet, azonban egy ismerős, halk zümmögő hangra lettem figyelmes, ami a gyerekek felől jött. Mivel gyereket még nem hallottam zümmögni, visszafordultam, hátha valami helyi csodával van dolgom, de nem. Rózsabogár zümmögésnek hangzott elsőre is, és valóban az is volt. A kis toprongyos gyerkőc kezében volt egy bot, aminek a végére volt illesztve egy kis sárga rózsabogár (Pachnoda sp.), fejjel lefelé, de mindenáron repülni akart. Ez adta a zümmögő hangot. Helyi csörgő a kisgyerekeknek. Eddig erről is csak olvastam, vagy csak filmen láttam. Érdekes volt élőben is találkozni ezzel. 

Ezután sok érdekes dolog nem történt, sétáltam tovább immáron lefelé a hotel irányába. Az úton találkoztam többekkel, akik megkérdezték, hogy hova megyek, és honnan jövök. Kétkedve fogadták a választ, hogy az egész utat gyalog tettem meg. Azt pedig, hogy én szeretek sétálni, teljesen értelmezhetetlennek találták. Az út végénél még egy terepjáró is megállt mellettem. Valami egyenruhás fazon ült benne, de nem katona, inkább ranger, vagy valami hasonló vadőr-féle lehetett. Megkérdezte, minden rendben van-e, és felajánlotta, hogy elvisz a hotelig, de gyalogoltam tovább. Lehet, hogy nem lett volna rossz dumálni egy rangerrel egy kicsit, de majd legközelebb, ha arra jár, csatlakozom hozzá. 

Csodálatos aranyszínű naplementére értem haza, és miután lezuhanyoztam magamról kettő homokozónyi port, megvacsoráztam. Ratatuille volt rizzsel. Ez a lecsó, de inkább annak a helyi változata. Egy cseppet se emlékeztet az otthoni lecsóra. Nincs benne paprika! Paradicsom is csak nyomokban, viszont tele van hagymával, padlizsánnal és cukkinivel. Kicsit indiai fűszerezésű, pikáns. Ráütöttem egy tojást a biztonság kedvéért, de legközelebb kettőt fogok hozzáadni, meg egy kis kolbászt.

Vacsora után kiültem a teraszra kicsit beszélgetni Michaellel, az éjjeli őrrel. Elmeséltem neki, hogy felmásztam gyalog a hegytetőre és vissza is gyalog jöttem, mindezt 8 órán belül. Eltartott vagy 2 percig mire feldolgozta, hogy tulajdonképpen mennyit gyalogoltam, de a negyedik visszakérdezés, és „eehhh?”, a hitetlenkedés és a csodálkozás jelzése után igazi Afrikainak kiáltott ki, mert csak az afrikaiak tudnak ennyit gyalogolni, illetve szerinte még ők sem!

Szóval előléptettek: „You are a Good African! You are not from Europe! You can walk so long, so you are a good african!” Valahogy így hangzott. Megköszöntem az elismerő szavakat, aztán elmentem megírni ezt a pás szolid sort a mai napról, majd ledőltem aludni, mert azért elég hosszú séta volt.

21. nap. Szerda, július 15.

A szokásos madárcsicsergésre ébredtem hét óra körül. Aztán jöttek a menetrendszerinti íbiszek is. Olyan hangjuk van, mint valami náthás kacsának, így ez a név mondhatni rajtuk ragadt. Egyébként Hadada Íbisz a becsületes nevük, de ez majdnem olyan hülyén hangzik, mint a náthás kacsa, úgy hogy szinte mindegy is.

Augustine ma elkéredzkedett, mert valami gondja támadt a földjén valakivel. Holnap majd megkérdezem részletesebben, mi történet, mert eltávozáskor igen izgatott volt és alig tudott koncentrálni a mondataira is. Ha valamit kérdezni kell, vagy kérni, akkor rendkívül zavarban van mindenki, pedig annyira nem vagyok félelmetes (talán). Ez alól Szilasz és Patra kivételek, de a Bisztró egészen más, mint itt a hotel. A Bisztrót gyakorlatilag ketten elviszik, amennyire láttam időben megy a kiszolgálás, elégedett arccal ülnek a vendégek.

A hotel személyzete, Roben kivételével, kicsit lassú, amolyan Afrikai stílusú. Megcsinálnak mindent, amit kérek, de a tempón még van mit javítani, európai szemmel nézve. A helyieknek amennyire láttam megfelel, hiszen ők is így élik az életüket. „Polam polam”, szépen lassan, nyugodtan. Talán igazuk is van. Végülis aki ide jön turistáskodni, az kikapcsolódni jön, nem gyorsétterembe hamburgert zabálni öt és fél perc alatt, aztán továbbrohanni.

Reggeli után irány a város. Elmentem lecsekkolni, hogy halad az asztalosunk a kiadott munkával. Gondolom sehogy, de megígérte, hogy hétfőre kész lesz minden, ugyanis akkor telik le a két hetes határidő. Érdekes módon ezt azonnal fejből tudta. Ha nem lesz készen addigra amit rendeltünk, akkor kevesebbet fizetünk, ebben állapodtunk meg két hete. Meglátjuk mi lesz belőle. Egyébként némi előleget kellett fizetni, ugyanis ha nem hagysz ott pénzt, akkor nem tudja megvenni a faanyagot a munkához. Ehhez nem fűznék több kommentárt, ilyen is van. A legutóbb vett asztal lapja a meleg miatt középen kettérepedt teljes hosszában, így azt még odaadtam neki javításra.

Átszaladtam a szomszéd indiai boltba, ami nemes egyszerűséggel a „KISORO SUPERMARKET” nevet viseli. Összesen 50 négyzetméter az egész, két kisebb külön részleggel. Az egyikben vannak az élelmiszerek, konzervek, szószok, fűszerek, és a tisztálkodó szerek, valamint némi alkohol. A dollár emelkedésével – mivel itt ugye minden dollár alapú- hirtelen megugrottak az árak, de nem csak az új termékek ára, hanem simán megemelték az összeset, ami a készleten vagy polcon volt. Nem is kevéssel. Példaként a 0,7l Johnny Walker Black Label 90.000 UGX-ről hirtelem 120.000 UGX-re emelkedett. Ez kb 3000 Ft-os áremelés jelent. Tudom, megnézhettem volna a kenyeret meg a tejet is, de hát ez volt elöl. (0,7l Chivas 15.000 ft!!!!). A másik részlegben a papír-írószer részleg kapott helyet, egy fénymásolóval együtt.  Van itt is minden, ami kell. Füzetek, tollak, ceruzák, tankönyvek stb… A tankönyvek egyébként nagyrészt gagyi fénymásolatok, színes borítóval kötve, de legalább elérhető bárki számára. Nem mintha láttam volna bárkit is tankönyvekkel rohangálni, vagy olvasgatni őket egy padon, de a lehetőség meg lenne rá.

Nekiláttam a mindenféle táblázatok kitöltésének, költségek, bevételek, vendégek stb. A felénél úgy gondoltam, inkább elmegyek és fogok egy-két kobrát pusztakézzel, minthogy folytassam, de hát ez is a munka része. Beugrottam a Traveler’s Rest-be beköszönni, de senkit nem találtam ott, így visszamentem a Bisztróba. Ebéd után hazafelé vettem az irányt. Szerencsére reggel nem felejtettem el kicserélni a zenét a kocsiban, így kellemesen ordított az AC/DC és a Chickenfoot, némelyik helyi forma nem kis megdöbbenésére.

Kertészkedtünk egy kicsit. Paradicsomot, padlizsánt, zellert és uborkát ültettünk. Helyi módszerrel. Itt ugyanis látszólag nem működik az európai ültetés, főleg nem száraz évszakban! Szóval magágyat készítettünk mindennek. Ez nagyjából abból állt, hogy feltörtünk egy parlagon hagyott parcellát – nagy szavak a kis kerthez képest – és felosztottuk hat, nagyjából egy méterszer fél méteres darabkára, némi helyet hagyva a részek között. Ezekre a földtúrásokra rádobáltuk a magot, majd egy kevés földdel betakartuk, meglocsoltuk és lefedtük őket banánlevelekkel. Állítólag egy hónap múlva 10 centis palántáink lesznek, amiket ki lehet ültetni a véglege helyükre. Holnapi terv a félresikerült veteményes részek újragondolása és ennek kivitelezése.

Ezután 2 órát locsoltam. Rendkívül jó kikapcsolódásnak tűnik, főleg egyedül.

Vacsorára befaltam a tegnapi csirke maradékát egy kevéske rizzsel, és pár csepp piros arannyal, amit a vésztartalék dobozban találtam.

Remélem, holnap nem lesz ekkora szél…kirándulnék egy kicsit.