x+1 nap. 2016. Január 6.

Miután 10 eseménydús napot töltöttem otthon, Január 3-án, délután 14:40-kor felszálltam Ferihegyről, és Dubai felé vettük az irányt, ott szálltam át. Dubaig a repülőút remek volt. 

Kényelmes székek, tv, kaja, pia minden volt a gépen. A Dubai reptér elképesztő. Azon kívül, hogy hatalmas, a világ minden tájáról láttam embereket. Voltak arabok, európaiak, amerikaiak, ausztrálok, swédek stb… és még egy repülőnyi Indiai is. Ez önmagában nem is lenne különleges, de ezek az indiaiak egy darab fehér lepedőbe voltak becsavarva, és egy másik törölköző a vállukon volt keresztüldobva. Ennyi volt az öltözékük. Elég furcsa látvány volt.

Dubaiban 2 órát kellett várni a csatlakozásra. Körülnéztem a dutyfree boltban. Mindent lehet kapni, amit repülőre fel lehet vinni, még StarWarsos kisdroid is volt a polcon…

Megérkezett a gépünk, felszálltunk. Fapados kis szar volt. A szolgáltatás is hagyott kívánni valót maga után. Olyan volt az egész, mintha a legolcsóbb európai fapadossal mentünk volna egy 1-1,5 órás repülőútra, ahol az ember nem foglalkozik ezekkel. Az italokért és a kajáért is fizetni kellett volna, sőt, ha zenét akartam volna hallgatni, vagy filmet nézni az 5 órás út alatt, azért is fizetni kellett volna. A repülőt nem kapott felszállási engedélyt a rossz idő miatt, így egy órát még üldögéltünk a gépen. Cserébe ingyenes lett a zene és a film, illetve valami minimális kaját is felszolgáltak az utasoknak.

4-én 9:05-kor landoltam Kigaliban. A kávézóban ettem egy hamburgert, ittam egy kávét, majd megtaláltam a sofőrömet, és visszaindultunk Kisoroba. Nem túl szimpatikus a csávó, de ez van. Feltehetőleg ez volt az olcsóbb. Nem nagyon értem a dolgot, de nincs mit tenni.

Út közben még vettünk bambusz székeket a hotelbe. Ezeket valahogy begyömöszöltem a kocsiba, majd indultunk a határ felé. A határon természetesen megint egy órás procedúra volt átjutni, de azért sikerült. Találkoztam Denissel, Festoval és Jacksonnal, ők a Golden Monkeyban dolgoznak, helyi cimbik. Nem kis meglepetés ült ki az arcukra, mikor szembe jöttem velük, de szeretettel üdvözöltek ismét! Valószínűleg nem nagyon hitték el, hogy tényleg visszajövök.

A bisztróban megálltunk, majd Fred, a sofőr, megkérdezte, hogy nem veszek-e neki valamit inni, amiért elhozott. Mondtam neki, hogy kapott érte fizetést, és egyébként is megálltunk egy helyen még Rwandában, ott vettem neki egy fantát, úgyhogy nagyon gyorsan adja ide a kulcsot és húzzon a faszba.

A bisztróban a srácok nagyon örültek nekem.

Bepakoltam még a bevásárlást a kocsiba, mert természetesen hétfői piacnapon érkeztem vissza. Félkómában levezettem a hotelig, kipakoltuk a kocsit, mindenki széles mosollyal az arcán üdvözölt. Sok pihenés nem jutott, mivel egyrészt nem nagyon tudok napközben aludni, másrészt alig 2 napunk van mindent átnézni, és még vendégeink is vannak (szerencsére).

A városban és a hotelben sem változott semmi lényeges. Annyi, hogy Musa, a kertészünk felmondott, de Augustine legalább visszajött dolgozni, aminek nagyon örülök. Ő az 1000-ből egy férfi, aki igazán keményen dolgozik, és nem panaszkodik semmire.

Torsten és Zsófi január 6-án délután indultak vissza Magyarországra, így most a kis csapat pihenhet egy keveset. Mindenkinek kimerültséget látok az arcán. Meg is kérdeztem tőlük, milyen volt az elmúlt két hét…de annyit mondtak, hogy ne is kérdezzem inkább. Végig pörögték az egészet. Mondtam is nekik, hogy legalább kaptak egy kis ízelítőt abból, hogyan dolgozunk mi az év minden napján Európában.

Elég nehéz leírni, mi mindent kellett besűríteni két napba, amig a főnök itt volt, de gyorstalpaló elektronikai képzés és minden egyéb is volt. Némi újítás itt-ott, új könyvelési rendszer stb… érdekes lesz.

Sajnos egyelőre nincs foglalásunk, így most 1-2 lazább nap jön, aztán remélem megint tele lesz a hotel.

A szomszédban még mindig ordít a zene, és változatlanul senki nem akar segíteni. Kijött 3 rendőr is, valami fejesek, de egyik sem tudott épkézláb megoldást kitalálni. Letettem eléjük az ugandai törvényeket kinyomtatva, hogy nekik bármiféle felsőbb hatóság engedélye nélkül joguk van elkobozni a berendezést, hivatkozva a NEMA levelére, amiben felszólítják Boscot, hogy fejezze be a miuzsikálást. Ennek ellenére SEM történt semmi. Elég aggasztó a helyzet. Lehet, hogy bemegyek a Subcounty Chief-hez, és megmondom, hogy én meg addig nem fizetek adót, ameddig ezt a nonszensz zajt meg nem szüntetik. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a dologhoz.

X nap. December 22.

A zene nem állt meg. Kénytelen vagyok megvárni a februári választások végét, mert addig úgy látszik senki nem csinál semmit. Ez van. Remélem az áramszolgáltatás legalább ennyire szar lesz a továbbiakban is, mint most, és csak kevés zene lesz, főleg reggel és este.

18-án megérkezett a főnök, Torsten. Előtte persze mindenki elképesztően izgatott volt, hogy most éppen mit fog szólni mindenhez. Kidolgoztuk a belünket, minden csillog villog, amit tudtunk, megcsináltunk. Ennyi. Meglátjuk.

Reggel 7-kor érkezett torsten a bisztróba, ahol aludt még pár órácskát. Ebéd után lementünk a Hotelba, és azonnal nekiestünk a szolár és egyéb elektronikai cuccok szerelésének. Tapétát ragasztottunk és szortíroztuk a 100 kilónyi poggyászt: elektromos holmi, lámpák, kutyakeksz, tökmag és még ezer egyéb dolog. A forrasztópisztoly és az 50 méter kábel nagyon gyanús volt a reptéren, így az összes csomagot darabokra szedték, majd amolyan hanyag afrikai módra visszadobáltak mindent.

Helyreraktuk a könyvelést, bevásároltunk, villanyszereltünk, víznyomást mértünk stb stb… elég súrú két és fél nap volt.

Most éppen itt ülök a reptéren és várok. Még 4 óra mire beengednek a terminálra, és aztán még 3 mire indul a gépem. Nem tudom miért nem lehetett később indulni. Illetve tudom, azért, mert ezek a szarháziak félnek a sötétben vezetni. Világosban se nagyon tudnak, így van benne valami, de azért legközelebb nem akarok 10 órát várni a reptéri kávézóban, csak mert félnek….

Ettem egy hamburgert, ittam egy jó kávét és van wifi, legalábbis egy ideig volt, most éppen nincs. Tulajdon képpen nem rossz, de azért nem a kedvencem. Feltehetőleg nem lesznek boldogok tőle, hogy az elkövetkező 4 órában itt fogok ücsörögni, de nem igazán érdekel. Menjenek és mondják meg az őrnek, hogy engedjen be a terminálra, majd ott ücsörgök tovább.

Rwanda egyébként olyan, mintha valami európai városka lenne, legalábbis ami a tisztaságot illeti. Az út mentén sem úgy szaladgálnak az emberek, mint a marhák, csordában. A bicikliken sem keresztben szállítják a cukornádat. Van közvilágítás! Ilyen apróságok teszik civilizáltabbá ezt az országot. Az emberek persze kb ugyan olyanok, de legalább Kigali közelebb van, mint Kampala. Állítólag itt is lehet kapni dolgokat, de ezt majd akkor megnézem, ha visszajöttem. Reggel 9-kor landolok majd Kigaliban, így lesz pár órám körülnézni, mivel a szegény sofőrnek nem kell majd éjjel vezetnie.

168. nap. December 10. Csütörtök.

A reggeli sokkal zökkenő mentesebben zajlott, mivel gyakorlatilag a csapat fele lelépett 6:30-körül, reggeli nélkül.

 A maradék megette a reggelijét majd távozni készültek, amikor megint előkerült a főfasz, hogy gond van a Bisztróban, és ezt azonnal meg kell oldani. Jólvan, menjünk. Irány a bisztró. Négy szobát foglaltak, és a maradék négy szobára beesett 6 ember tegnap este, így tele volt a Bisztró is. Az egyik rendőr este 10-kor kitalálta, hogy ő inkább a Bisztróban akar aludni. Mivel szoba nem volt, kénytelen volt máshol aludni a városban, ami –úgy gondolom – nem az én hibám vagy problémám.

Ez volt a gond, amiért nekem baromi sürgősen be kellett fuvaroznom őket a városba. Persze kiderült, hogy igazából nincs gond, szóval igazán köszi a túrát srácok.

3 óra alvás és a kis extra kocsikázás után gondoltam visszajövök a Hotelba és pihenek egy kicsit, de persze Bosco megint nyomja a zenét a szomszédból, így nem lesz alvás.

Legalább találkoztam a helyi megyei rendőrkapitánnyal. Délután 5-körül megyek az őrsre és viszem a kis papírjaimat, hogy legyen kedves segítsen leállítani a zenebonát. Végleg.

Ha ez sem válik be, akkor nem tudom mi…

167. nap. December 9. Szerda.

Mindenki ezerrel dolgozik a tisztaságon a Hotelben. Délután 5-6-körülre várjuk a vendégeket.

Felmentem a városba bevásárolni ezt-azt, ami esetleg hiánycikk lenne. 

A délelőttöt aktív kerttakarítással töltöttem, mert Musa persze pont ma érzi rosszul magát. Kissé gyanús, hogy Erik szerint az édesanyját kellett kórházba vinnie, Musa meg azt mondta, hogy ő beteg.

Délután 2-re csillog – villog a hotel. Jöhetnek a vendégek. Várunk. És várunk. 10 vendéget várunk vacsorára.

Este 11:30-kor sikerült megérkezniük, és vagy 18-an voltak a két állig felfegyverzett rendőrrel együtt. És elindult a buli.:

-          Miért csak ennyi kaja van? Miért nem ez vagy az? Miért európai a konnektor? Miért 6 centis a fű és nem 5,5 cm? Miért ez, miért az? és még sorolhatnám.

Nem volt könnyű feladat higgadtan válaszolni mindenre, de sikerüt. Aztán jött a többi, hogy hát akkor én ugye meghívtam a többi vendéget vacsorára és a két üveg borra?!

-          Nem. Ezt legyenek kedvesek kifizetni! Megbeszéltünk minden részletet előre, tartsuk magunkat ahhoz!

-          Jó, de akkor mennyit engedek a feléből, meg hát az egyik vendég nem jött el, így egy szoba üres…és a vacsora is lassan készült el….

-          Igen, mert 10 főre készültünk, nem 16-ra! Ennek ellenére mindenki evett, és mindenki elismerően nyilatkozott az ételről.

(és egyébként a kurva anyádat te alkudozós fillérbaszó tetű!)

Éjjel 2-kor sikerült elvonulnia mindenkinek a szobájába vonulnia. Ez sem ment zökkenőmentesen, mert az egyik csávót kizárta a csaja, miközben zuhanyozott, így vagy 30 percig kopogott az ajtón, kétszer körbement az ablakhoz, mire sikerült bejutnia.

Kezdem érteni, miért nem kedveli Torsten a helyi fekákat…

166. nap. December 8. Kedd.

Ma Louben megy temetésre….ennyi temetést 25 év alatt nem láttam, mint ami itt van 6 hónap alatt. Feljöttem a városba, befejezni a könyvelést végre.

Délután leszakadt az eső megint. Ömlik, mintha dézsából öntenék.

Közben megerősítették a foglalást holnapra. Teltház lesz a hotelban. Először azt hittem, hogy a focisták jönnek (Barcelona), de kiderült, hogy a kísérő helyi média emberei, és egyéb „fontos” arcok lesznek a Hotelban. Ennek eggyel kevésbé örülök, mert mind afrikai, ami általában problémás, de majd meglátjuk.

Éjfélkor sikerült befejezni a stúdiószoba „lebontását”, így holnapra ez is szabad, amire szükségem is van a teltház miatt. Négyen a Bisztróban alszanak, így ez a nap egy kicsit helyrerázza az egyébként elég gyenge forgalmat.

165.nap. December 7. Hétfő

Nem mentünk Kabeléba, mert elhalasztották a kiállítást. Elvileg csütörtökön és pénteken lesz. Ezzel csak az a baj, hogy Shebának Kampalába kellene mennie, mivel 3 autónyi embert kell felvinni a kanadai filmezéssel kapcsolatos batwa koncertre. nem elképzelhetetlen, hogy én is megyek, de ezt még meglátjuk. Elméletileg 13-14-én 3 szobányi vendégem lesz a Hotelban, szóval a részvétel erősen függ a hazautazás idejétől.

Reggel Musa és Irene is jöttek elkéredzkedni, hogy temetésre kell menniük.

Vásárlás közben felhívott valaki, hogy lehet, hogy kell neki mind a 8 szoba a Hotelban szerdára, 

teljes ellátással, egy napra. később kiderült, hogy a Chameleon Hill egyik embere hívott. Feltehetőleg megy valami nagyobb csoport hozzájuk és nincs elég hely. Még nincs megerősítve a dolog, de rendkívül boldog lennék, ha jönnének.

Este beugrottam a Golden Monkeyba, meglátogatni Maxet, mert tegnap sem sikerült. Ébren volt, és még világos volt. Beszélgettünk egy keveset, megnéztünk pár „How it’s Made” részt, majd elindultam haza a hotelbe.

Egész úton szakadt az eső. Ez az eddigi legdurvább eső, amit itt átéltem. 5 km/h-val hazagurultam, de a földút 50%-a víz alatt volt, így volt ahol inkább csónaknak éreztem a járművet, nem autónak.

164. nap. December 6. Vasárnap

A reggeli kertészkedés és a stúdió elindítása után feljöttem a bisztróba befejezni a könyvelést. Elég lassan forog az agyam, nem aludtam túl jól.

Ennek megfelelően az egész nap elég lassan telt. Beszéltem Torstennel délután az új könyvelési rendszerről, amit be akar vezetni. Csak nagyvonalakban, mert személyesen egyszerűbb, és pontosabb is lesz a dolog.

Megbeszéltük a hazautazásomat is. December 22-én éjjel indul a gépem, és sajnos január 3-án már vissza kell jönnöm. Nem mintha nem szeretnék itt lenni, de azért ennél több időt terveztem otthon tölteni. Ettől sem vagyok túlságosan feldobva.

Holnap elvileg Kabaléba megyünk Shebával, mert valami krumpli bemutató és kiállítás lesz. Szeretem ezeket a rendezvényeket, és mindig jó alkalom szétosztani pár névjegyet.